Nagyjából vége volt a börtönben a foglalkozásnak. Körbe álltunk, megfogtuk egymás kezét és imádkoztunk. Nem vettem észre semmi furcsát, pedig mindig figyelem, hogy fognak kezet meg ilyesmi, mert abból sok mindent meg lehet állapítani. Most semmi különöset nem sikerült.
Utána odafordult hozzám Z. aki a jobb oldalamon állt. Kicsit remegett is. Azt mondta ne haragudjak. Azért fogta ilyen gyengén a kezemet, mert iszonyatosan félt, hogy össze fogja roppantani. Én meg álltam, be kell valljam kissé bután, hiszen ezt nem sűrűn mondják az embernek. Félt, hogy összeroppantja a kezem? Mondjuk csinált már cifrább dolgokat is, hiszen már bent van egy ideje és még tizenegy évet marad is. De nyilván, tudtam, hogy ez most másról szól.
Azt mondta: Tudod mi este a fiúkkal is így kézen fogva imádkozunk a zárkában, és annyira furcsa volt most egy ilyen kicsi törékeny kezet érezni. Nagyon féltem, hogy eltöröm. Olyan régen volt, mikor én utoljára megfoghattam egy nő kezét...
Én meg azt gondoltam, hogy ez kint is lejátszódik, csak más miatt és inkább lelki, mint fizikai félelem formájában.
Nekünk ugyan nem kell tíz-húsz évet eltöltenünk anélkül, hogy kézen fogva mehessünk valaki testével, lelkével, agyával, szívével, de mégis úgy tudunk félni az előbbi dolgoktól, ahogy Z. félt a kezem összetörésétől. Mi is borzasztóan tudunk félni, ha találunk egy kezet akit meg lehet, meg kell, meg akarunk fogni. Aggódunk, hogy nem tudunk vigyázni rá, összetörjük és ezzel fájdalmat okozunk, attól meg mi leszünk rosszak és még szarul is érezzük magunkat. Aztán egy idő után már nem is lesz kedvünk semmi testes-lelkes-agyas-szíves kombinált fogáshoz, mert kijöttünk a formánkból és nagy energia befektetést igényelne, hogy visszanyerjük. Hát így. És most jönne a szokásos: aztán majd nyolcvan éves korunkban kettő helyett csak egy hintaszék meg kockás pléd lesz a teraszon című fenyegetésem és szépen közzé is tehetném a bejegyzést.
De nem így lesz, mert meg kell jegyeznem még valamit. Témában nem teljesen vág ide, úgyhogy muszáj tartózkodnom a frappáns átkötéstől, de nekem most elég fontos a következő sorokat írásban is viszontlátni.
Ez is a börtön sztori és a kézösszeroppantós történetet előzi meg. Aznap arról beszélgettünk a fogvatartottakkal, hogy mi volt mi volt az ő személyes életükben az a rossz vagy hamis alap amire építettek.(Van egy történet a Bibliában a kőre és a homokra épült házról, amiről most nem kanyarítok egy prédikációt. Elég magától értetődő a dolog, de az infantilisebbek eljátszhatják maguknak.)Szóval sorra mesélték, mi volt az amire építettek és nem jött össze. Tök átlagos dolgokat mondtak. J. meg is jegyezte, hogy szerinte ha ezt kinti emberektől kérdeztük volna meg, akkor is ugyanez a felsorolás hangzik el. Munka(hivatás), család, pénz, saját erőben való bizalom, barátok, sport stb.
Azt hiszem J. nem tévedett mikor azt mondta, a mi életünk házainak is nagyjából ezek közül kerülnek ki az alapjai. Mindenki ki tudott emelni ezek közül egy dolgot, amire feltette az életét. És ha szívünkre tesszük a kezünket, mi is ki tudunk. Ez nem azt jelenti, hogy mindannyian büntetés végrehajtási intézetek intézetek lakói leszünk előbb-utóbb. Arra nem túl nagy az esély. De válhatunk a saját börtönünk töltelékévé. És az a bezártság is elég húzós tud lenni. Egy lázálmokkal teli torz világ. Olyan mese aminek nem szívesen lenne a főhőse az ember.
Az én életem rajzfilmfigurája az utóbbi pár hónapban rengeteget alakult(ha úgy tetszik változott). Ezt egyrészt Sz.-nak másrészt magamnak köszönhetem. Neki azért mert megmutatta mit lát fontosnak és jónak (az most mindegy, hogy nem e szerint él), magamnak pedig azt, hogy sikerült újra észrevenni a régen értéknek tartott dolgokat és képes vagyok átértékelni az életem. Ennek volt a része azt is észrevenni, hogy én is csak egy dologra építettem. Arra, hogy egyszer lelkész nénivé válok, és nagyon jó lesz az életem, hiszen a hivatásom és a hobbim mondhatom majd a munkámnak. Ugyanúgy többé kevésbé egy síkban és irányban éltem, mint a börtönlakóim. Ez pedig hiba. Akkor is ha nem vezet semmi olyanhoz, ami miatt rács mögé dugnak. Most, már kezdem kapizsgálni, mekkora csapdába sétálok bele ha csak egy valamire építek, bármi is legyen az. Mert, összejöhet ugyan, de nem éri meg és nem teljesít ki.
És most, hogy ezt már tudom, át kellett értékelnem minden eddigi dolgot, aminek ez a korlát alapot adott, vagy amit támogatott. Ki kell szórni, vagy más helyre kell rakni mindent, ami nem a teljesség felé visz. Amik pedig igen, azokat meg kell tartani, de nem feltétlen a mostani helyükben és szerepükben. Ezek nekem most elsősorban elképzelések, barátságok, vélemények, elvárások, szerepek pakolgatását jelentik. Aztán ha már úgy érzem, hogy mindennek megvan a megfelelő helye életem stelázsiján, akkor elkezdhetek azon gondolkodni, mik azok a helyek amiknek a levegővel teli helyéről hiányzik néhány befőttes üvegnyi tartalom. Azokat kellene kitöltögetni, mikor rájövök mi kell az üvegekbe.
Azt hiszem nagyjából ezzel kéne, hogy teljen az élet ahhoz, hogy szépen éljek és úgy is tudjam majd itt hagyni a Földet.
A fiúk a börtönben végkövetkeztetésként azt szűrték le, hogy régen ugyan feltették az életüket egy valamire, amit biztos alapnak hittek, és azért mindent megtettek, mert nem akartak kispolgárok és átlagemberek lenni, de most már nem vágynak semmi különösre, csak egy olyan életre amit el akartak kerülni.
Én nem szeretnék börtönt építeni magam köré, sőt le szeretném rombolni az eddigi alapjait, hogy sose kelljen sóvárogva kinéznem a rácsain.
Bírom a tornácos parasztházakat, de hiányozna a nagyváros. Nem fogok a társadalomból kiszakadva élni, mert jó benne lenni. Assz'em sosem tudnék pénz orientált lenni, de nem érzem majd magam majomnak, ha dolgozom és meg tudok belőle élni. Pártolom a szeretetközösséget, de már sokkal szívesebben valósítanám meg a saját családomban, mint egy kommunában. Szeretem az embereket akik körülvesznek, de hiányzik a boldogságom.
Rendezgetem a stelázsim. Remélem sok üveg lesz majd rajt és akad ami megtölti.
Szerdán kis túlzással elrángattam a Rozmárt és a Hangyát a Ludwigba, hogy megcsodáljuk a Martin Munkácsi kiállítást. És basszus tényleg csodáltuk. Egyrészt az embert aki megalkotta a fotókat, másrészt Istent aki megteremtette a rajtuk láthatókat. 
