2010. szeptember 26., vasárnap

Vén asszonyok Nyara

Lélekben magam is meglett korú, hószín hajú, ráncos bőrű, cinkos tekintetű, nénivé válok, ha a vén asszonyok Nyarának fényeit szemlélem. Ezek a sugarak úgy övezik a megvilágítandó formát, hogy aki nézi, világunk teljességét véli felfedezni akár egy szőlőfürtben vagy kerek levéllel takart sütőtök sárga felületén is. Ilyentájt kimondatlan szövetséget köt Nap a felhőkkel, mert csak így érhetnek meg a föld gyümölcsei, figyelmeztetve ezzel az embereket nem csak a föld terményeinek hanem az élet hozadékainak betakarítására is. A vén asszonyok nyara visszarepít az időben és ha csak pillanatokra is, de az előző évszak varázsával ajándékoz meg. Az általa teremtett illúzió minden bizonnyal a világ első, környezetbarát időgépe. De ez a masina nem kizárólag a nyár könnyedségét hozza el nekünk. Cipel még egy súlyos, ám könnyű anyagból készült ruhát is, amiben az elmúlás rejtőzik. Valami olyannak az elmúlása, ami még csak most kezdődött, szép volt ugyan, de ki sem bontakozhatott igazán, mert már közeleg az ideje a megszűnésének. Mint azoknál a rózsáknál szokott lenni, amiket hullásuk alatt megrészegít a napfény, és hoznak még egy bimbót a halálnak, hogy az, az első fagy képében elvihesse belőlük az életet. A természet eme rigmusa ellen még az ember sem lázad. Most csak néz. Aztán kapálózik egy keveset, de hamar rájön, hogy: ez az Ősz már nem az a Nyár. Úgyhogy belemerül a mélázásba, mint én is, mikor azt figyelem a kanapén ülve, felhúzott lábakkal, miként festi meg a csipkebogyó a hasamon tartott sárga bögrében lévő vizet, ami olyasformán gőzölög ahogy gyerekrajzok házikóinak kéményéből száll ki a füst. A Nap meg ismét elviszi ezeket az idős asszonyok lelkét hordozó fényeit Nyugatra, hogy míg azt hisszük alszik, felébreszthesse a Föld átellenes felén szunnyadókat is.

Nincsenek megjegyzések: