Szerdán kis túlzással elrángattam a Rozmárt és a Hangyát a Ludwigba, hogy megcsodáljuk a Martin Munkácsi kiállítást. És basszus tényleg csodáltuk. Egyrészt az embert aki megalkotta a fotókat, másrészt Istent aki megteremtette a rajtuk láthatókat. Mindenképp szeretném megemlíteni, hogy kiállításon ennyit még nem nevettem. Ez egyrészt a fáradtságunknak és ebből fakadó végtelenített asszociációs készségünknek volt köszönhető, másrészt viszont annak, hogy a művész időtlenítette a pillanatokat,amiket lencsevégre kapott. Magamat a skizofrénia bármily csekély gyanújától felmentve merem állítani: Mi hárman, szerda délután 3 és 6 óra között igenis jártunk Hollywoodban, Mexikóvárosban, Rio De Janeiroban, Kairoban, a Tanganyika-tó partján, New Yorkban, Potsdamban, Berlinben, Budapesten és Isztambulban egyaránt. Mindezt az utat bár igencsak valóságosnak tűnt, gondolatban tettük meg az 1910-es évektől az 1960-as évekig bezárólag. Mint már említettem, 2010.11.10-én, szerda délután 3-tól 6 óráig.
Azt hiszem erre teljes joggal használhatom szinonimaként a művészet, a varázslat és a csoda kifejezéseket. Hasonlóan érezhetett Henri Cartier-Bresson, akiről eddig ugyan fogalmam sem volt, kicsoda (a Magnum fotóügynökség megalapítója, biztos baromi híres), mégis perceket álltam az egyik kiállítóteremben kifüggesztett mondata előtt, ami így hangzik: "...felismertem, hogy a fényképészet a pillanat révén elérheti a végtelent...".
Háromévesen már sírtam és menekültem, ha le akartak fotózni. Tizenhárom évesen már hosszú perceket tudtam időzni egy-egy képnél a galériában...Mintha nem is változott volna semmi...ez legalábbis nem.
Martin Munkácsi életmű-kiállítása feledhetetlen utazás volt számomra a Világ Lelkébe.
