Egy kurtizán és egy festőművész kalaúza boldog-boldogtalannak

Részletek Éliás Katalin Régimódi Kurtizánok című könyvéből

„Nem ér annyit a férfinép, amennyi időt szánunk rá. Bár az én uram a kivételek közé tartozott szegény, csak ne ment volna el olyan hamar.”

„-Gondolkozott már azon kedves Rudolf, hogy miért csak örömlányok léteznek kezdettől fogva? Gondolom egyetértünk abban, hogy a nők testi vágyait nagyon sok férfi nem tudja kielégíteni?”

„A férfilélek sokkal bizonytalanabb, mint a miénk. Sok mindenben jobbak, de a férfi-nő kapcsolatban kevesebbet nyújtanak.”

„-Minden fiatal törekszik a párját megtalálni, de a kezdeti boldogságot hamarosan felváltja a nézeteltérések sora.”

„-Túl sok könnyelmű nővel próbálkoztam már tizenévesen, de ez nem adott igazi örömöt. Elfogadtam a fiatal férfiak módszerét: szállni virágról virágra. Sokat tudok a nőkről, a lényeget mégsem tudom.

-Mi jelentené számodra a valódi élményt?

-Olyan lánnyal, akit szeretek. És akkor, amikor már beérett a kapcsolatunk lelkileg is.”

„A nők vannak nehezebb helyzetben, ha borul egy kapcsolat. A férfi könnyebben feltalálja magát: keres másik partnert. De a nők nagy része harmóniára vágyik. Nem tartja megoldásnak a partnercserét.”

„-Minden olyan adottsággal rendelkezel, amely szeretetre méltó.

-De vajon elég erős vagyok-e, hogy megtartsam a páromat? Megőrizzem az érzelmeit irántam?

-Hol van még az? Még párod sincs. De ha elfogadsz néhány tanácsot, akkor én azt mondanám, hogy próbáld alaposan megismerni a partneredet. Az állandó tulajdonságaira figyelj! Megbízhatóság, állhatatosság, odafigyelés a másikra.

-Kit kerüljek?

-A hálátlant, az éretlent, az önzőt. De még annyi időd van…”

„-A biológiai és lelki vonzódáson kívül még mi szükséges a tartós kapcsolathoz?

-Fontos a kulturális érdeklődés hasonlósága is, és jó ha a társak be tudnak kapcsolódni egymás kedvteléseibe . Nem beszélve párunk munkájának megbecsüléséről.

-Én úgy szeretnék tartozni valakihez, hogy mindig önmagamat adhassam. Nem szeretnék a női rafinériára támaszkodni, hanem csak a legtisztább módon közeledni a társamhoz.

-Akkor nagy szerencsének kell érnie, mert az ilyen kapcsolathoz végtelenül intelligens férfire van szükség.

-Majd megkeresem.”

„-Még azt sem tudom, ki illik hozzám!

-Mindenkihez más. De semmi esetre sem árt, ha a partnerednek igazi hivatása van. A szenvedélyüknek élő férfiak nehezebben válnak sekélyessé, könnyelművé. Persze legdöntőbb az emberi komolyság. Aki csak sodródik a napokkal és mindegy neki, hogy mivel tölti ki az életét, az előbb utóbb téged is helyettesíthet mással (hitványabbal is akár), csak új legyen.”

„A férfias férfi számára először is a sport, a barátkozás, később a hivatás tölti be az első helyet. Mi nők csak ezek után jövünk. Amíg egy nő teljes egyéniségével vesz részt a szerelemben, addig a férfiak nagy részének ez csak egy szín az életében. Ezért van az, hogy a nő ragaszkodik a választott partneréhez, a férfi viszont még azt is meg tudja csalni, akit igazán szeret.”

eleve elrendelés béklyója kontra tanuljunk hibáinkból és legyünk boldogok

Nem hiszek az eleve elrendelésben. A pillanatokban hiszek, a döntéshozásban, felelősségvállalásban, és a jóság erejében.

Vallom, hogy mindent csak szeretetből érdemes csinálni, még akkor is ha nem könnyíti meg az életet vagy éppen fájdalmat okoz. Pinokkió is attól lett gyerek, hogy szerették és szeretett. Hitt magában és bízott másokban.
Van, hogy úgy érezzük, elvesztettük a fonalat magunkban és egyszerű, esetlen fabábuvá váltunk. Bárkivel megesik. De, ha szépen lassan kinyitjuk a kicsi, alaposan megnyirbált szívünket a világ előtt,akkor előbb- utóbb újra felfedezzük, hogy sok bolond embernek nagy kincs a puszta létünk is. Ha már látjuk, akkor elhatározással, odaszánt idővel, apró mozdulatok, szavak és gesztusok sokaságával a közelükben újra megtanulunk visszaszeretni.
Az ember jó és boldog tud lenni. Hiszem, hogy társul számtalan ember alkalmas mindannyiunk számára. Ennek ellenére rengeteg dolog van ami miatt "érdemes" Józsi helyett Pista és Juli helyett Mari mellett dönteni. Fontos, hogy a szeretet kölcsönösen feltétel nélküli legyen. Aztán, hogy a kimondottan szar helyzetekben is a másik mellett maradjunk. Ezt nevezik kitartásnak. Meg, hogy osszuk meg vele a teljes valónkat a gázosabb részekkel együtt. És ott van ,még a tisztelet, az hogy a másiknak még a hibái is mulattatnak, a közelsége békét teremt benned...bla bla bla.
Akivel ebből a sok dologból néhány megvan, abba lehetünk átkozottul (és ez általában előbb-utóbb a szó valódi jelentéstartalmát vonja maga után) szerelmesek, akivel mind megvan és még a bla bla bla rész odaképzelt sok hasonló gondolata is stimmel, na azzal érdemes leélni az életet.
A szerelem néha előbukkan napokra, hónapokra, évekre. De a szeretetből fakadó harmónia az egyetlen ami örök boldogságot nyújt. Nem könnyű ehhez társat találni. És ha mégis sikerült, akkor is kicsúszhat a kezeink közül. Aligha érdemes ezen rágódni. A legnagyobb hasznát akkor vesszük, ha merítünk belőle annyit, hogy a következő lehetőségünket a boldogságra, a családságra, a házasságra, a szépségre és jóságra ne bukjuk el.

Nagybetűs NŐK pasik, és család nélkül

A húszéves lányok tudatlanságával,a második x-en túllevő nők tudatosságával,az egyetemisták könnyedségével,az álmodozók reménységével,és az életszeretők humorával beszélgettünk a Rozmárral az emberi létet kiteljesítő dolgokról: férfiról és nőről, családról, gyerekről. Szóval olyasmikről, amik elcsépeltnek tűnnek ugyan, mégis életünk gerincét alkotják. Ezért is jönnek szóba péntek este egy nagy bögre, házi készítésű tejjel és vanília pudinggal főzött, tejszínhabos, őrölt fahéjjal jócskán megszórt forrócsoki elfogyasztása közben.
Jól is jött a boldogsághormon, mert a helyzetképünk nem túl bíztató a számunkra ideális férfi megtalálása és ebből adódóan a vele alkotandó család valamint a gyerekvállalás szempontjából sem. A saját nőiségünkkel ugyan egyre inkább rendben vagyunk, de tapasztalataink szerint pont ez az, ami meggátol egy párkapcsolat kialakításában és fenntartásában. A pasik félnek tőlünk.
Nem azért mert okosak vagyunk, hanem mert értelmesek.
Nem azért mert finomak vagyunk, hanem mert karakteresek.
Nem azért mert boldogok vagyunk ha szeretnek, hanem mert feltétel nélkül adjuk magunkat a jóra.
Nem azért mert tiszteljük a férfiakat, hanem mert tiszteljük magunkat is.
Nem azért mert csodáljuk az ő álmaikat, hanem mert vannak sajátjaink is.
Ez persze korántsem azt jelenti, hogy nem tartanak vonzónak vagy nem szeretnek minket, csak tartanak attól, hogy mellettünk nem elég férfinak látszani. Félnek, hogy jobb emberré válnak velünk és megijednek, hogy ez a fajta együttlét mennyi kockázattal jár, milyen sok energiát és figyelmet igényel…Úgyhogy az esetek kilencven százalékában nem alakítanak ki ilyen kapcsolatot. Hét százalékban viszonylag hamar fejvesztve menekülnek belőle. A maradék három százalék boldogságában a magam (és a Rozmár) részéről biztos vagyok, és Isten áldását kívánom rájuk.
Meg most, hogy tegnap megbeszéltük a Waldorf oktatási rendszer előnyeit és hátrányai leendő utódaink szempontjából, reméljük akad majd a Rozmár, a Hangya és a Csodatévő Kanál számára három olyan udvarló egyed akit nem csak hímnek hanem férfinak is tartunk majd. Aki nem olyan nőt szeretne akivel könnyebb, hanem olyat akivel jobb. Aki nem csak két-három harapás erejéig kíváncsi ránk, hanem az utolsó napunkon is. Akinek a hobbyja, munkája és haverjai mellé nem egy kisbetűs nő kell.
Ezzel kapcsolatban azt is megállapítottuk, hogy ha nem találunk ilyet, akkor inkább egyedül maradunk. Mert tapasztalataink szerint a pasik vagy megdugnak, vagy beszélgetnek veled. Átmenetet még nem találtunk. Ha van, kérjük jelentkezzen!  Mert kompromisszumokat kötnénk a párkapcsolatainkban, de megalkuvásokra nem vagyunk hajlandók. Ragaszkodunk ahhoz a romantikus elképzeléshez, hogy a leendő párunk szeressen bennünket mindenestől a szép lelkünket is beleértve, és ha nem teszi: Menjen a picsába.
Hogy kissé humorosabb legyen a zárás, megemlítem, hogy ez esetben a Rozmár régi(kilátástalanságából született) vágyát beteljesítve, örökbe fogadjuk Muszk Lít, a kínai csecsemőt, akit együtt nevelünk majd fel és még nem tudjuk, hogy homoszexuális vagy férfigyűlölő lesz. Ó, ez nem is lett humoros. Végülis érthető. Az élet a legkomolyabb poén.

UI:Olvastam egy könyvet. Éliás Katalin írta. A címe Régimódi Kurtizánok. Szervesen kapcsolódik a témához, úgyhogy hamarosan mellékelem a szigorúan szubjektíven kiválogatott, fontosnak tartott részeket.

Péntek: Nils koncert Szombat:házasság, gyerek

Nils koncertre kavarodtam Sárváron. Az alábbiak szubjektíven kiragadott sorok. Egyik illik rám. Másik illhet rád. Szép élmény volt.

„Ma éjjel olyan lassú vagyok, ma éjjel ébren álmodok.”

„Most én vagyok ekkora állat, hogy csak nézek és nem vagyok képes kinyitni a számat?”

„felemésztettél belülről és alagút indult a szívemből
a végtagjaim között és most már mindent mindennel összeköt
és az ujjaim végén a semmibe folyt a történet, ami köztünk volt
te vigyázni próbálsz rá én meg hiába beszélek” 







„szakad az eső és én már nem bírok járni
se veled se nélküled
se mással” 




„nem fáj semmi igazán
Semmi nem érint túl mélyen”

„valahogy megvagyok vele
hogy nem vagyok veled”

„Van egy szobám amit telepakoltam álmokkal
én ott vagyok amikor nem vagyok sehol”

„te a csontomba vésted a neved
én holnap nem leszek ugyanaz neked
se másnak többé”

„tudom mi voltam, nézd meg mi lettem
maradék fél ember egy föld nevű szégyenben
viharban tartott tiport-tépetten”

„Te azt álmodod, hogy itt vagy
és aztán azt is ébreded…”

Szombaton meg volt egy beszélgetésem egy fiatal baráti házaspárral gyerekvállalásról, kapcsolatokról...majd pötyögök ezzel a témával kapcsolatban. De most álommanóidő van.

Állatkerti Móka

Nem is tudom, hol lehet ezt elkezdeni. Szóval voltunk állatkertben a kávé és a sör közt fényképezőgéppel közlekedő emberrel. Most, mikor már nincs az, az Élet meg a Szívem elnevezés, amivel annak idején a másikat megkülönböztettük a többi férfitól és nőtől. Mer’hogy má’ nem vagyunk ilyenjei egymásnak vagy mi a fene.
No, egy szó mint száz a kapun belül rögtön jobbra indultunk, mert a férfiagy azt diktálta, hogy így tudjuk koncepciózusan bejárni az állatok összevisszaságát. Ennek köszönhetően először egy vizilóval találkoztunk, aki szinte folyamatosan tátott szájjal próbált belőlünk kicsikarni valami nasit, teljesen sikertelenül. Ő még biztos reménykedett mikor Sz. megjegyezte neki, hogy ráférne egy tic-tac, én meg azonmód kezdeményeztem, hogy induljunk tovább, mielőtt még tönkretenné a sokrékányi nagyságú négylábú gondozók által minden bizonnyal hosszas munkával kialakított harmonikus énképét.
A barnamedve folyamatosan lófrált lakájos kerthelységében egy látszólag mértani pontossággal belőtt „A” pont és a flexifal között, ami előtt az intézmény közönségének kilencven százalékát adó (alsós) általános iskolások sorakoztak, akiket a szavakból és kacagásokból ítélve éppúgy elbűvölt a hatalmas szőrgombóc, mint a kattintgató fotóművészt, aki csak magasságából adódóan tűnt ki az első sor közönségéből.
A maci aktivitását két tigris ellensúlyozta, akik annyira érdektelennek bizonyultak irányunkban, hogy egyetlen mozdulatot sem sikerült tőlük kicsikarnunk. Ez az élmény csak azért nem okozott bennünk nagyobb traumát, mert a zsiráfok rendkívül viccesek és barátságosak voltak.
Azon a szent helyen jöttem rá, hogy Sz. csak a Micimackó alapján Tigris, egyébként sokkal inkább hasonlít egy zsiráfra és egyáltalán nem a magasság analógiája miatt. Mindezt hosszas fejtegetéssel is tudnám bizonyítani, de legyen elég annyi, hogy hasonló rezdüléseket produkál a hatásukra az arcom.
Megmásztuk az állatkert mesterséges hegyét, lepillantottunk a városra, beszéltünk teknősös élményekről és a fotós megpróbálta rávenni a szemeit külön-külön is mozgatni tudó kaméleont, hogy mindkettőt a fényképezőgép lencséjére irányítsa.
Többször etettünk kacsákat, ami engem éppolyan örömmel töltött el, mint az izgalmasabbnak vagy különlegesebbnek tartott állatok nézegetése. Ezzel együtt a móka egyik csúcspontja mégis a jegesmedvék látványa volt, egyrészt mert etetés időben értünk oda, másrészt mert egy átlátszó falon keresztül nézhettük végig mi történik ilyenkor a víz alatt. Sz. a gépébe én meg az emlékeimbe véstem, ahogy a jegesmaci két hallal a szájában elrugaszkodott a medence aljáról.
Fókákat is láttunk víz alatt. Egyik-másik látványos forgásokat produkált, de a legédesebb két dagi pöttyös volt, akik csak keringtek körbe- körbe. A sövénylabirintust ugyanúgy élveztem, mint az 5.A osztály és némi makrancoskodás után még egy bújócskára is rávettem a mélyen tisztelt projektvezető urat. Csak sajnos túl hamar megtalált. Így nem ér!!!
Az ötödik A-val való kapcsolatunk egyébként két alkalommal is elmélyült. Engem leborított sárral egy hiperaktív srác az osztályból, aztán Sz. megkért egy kislányt, hogy fotózzon le minket, de azt nem közölte vele, hogy hagyja benn a képben az egész fejét. (Mondjuk szerintem az is csoda, hogy a lányka elbírta a gépet. Úgy nézett ki, mint ahogy én mutatnék egy negyven kilós súlyzóval. ) Volt egy édes, pocokszerű állat, aki földből meg hosszúkás levelekből hozott össze egy kör alakú kuckót ki tudja mi okból rögtön el is kezdte majszolni a növényi részeit.
Meg is simogattam volna, de „apa” túl veszélyesnek találta és mivel a lepke-ház bezárt, kikötöttünk az első igazán exibicionista és fotogén állatnál, aki történetesen egy szabadon lófráló páva volt. A japán kertben visszagondolva úgy éreztem magam, mintha már húsz éve ott sétálgatnánk teljes nyugalommal. A bonsaiok pedig kétség kívül mindkettőnket lenyűgöztek. Eddig egyikünk sem tudta, hogy a másik szeretne. Nyuszit sajnos nem lehetett simogatni pedig…de kárpótlásul „visszaköszönt” egy vidra akinek nagyon megtetszettünk. Sz. tipikus turistaként kopogtatta a patkányok üvegét, viszont a séta végén felébredt a remény, hogy fekete hattyúk helyett egyszer rózsaszín flamingók népesítsék be vágyott kastélya kertjét.
A „kaland” végén, filmes szempontból a legmegfelelőbb pillanatban lehullott egy tavaszi zápor csak, hogy lehessen sárga esernyő alatt karonfogva menekülni a Szépművészeti Múzeum lépcsőjére, aztán csodálva bámulni, ahogy az égi folyadék összeér a Hősök terével.
Ennyi történt látszólag. Hogy egyébként? Utálom ezt a szót, kicsit cukormáz szagú, de most akkor sem szeretném máshogy mondani: Idilli volt. Önfeledt és harmonikus. Akkor is, amikor szavakkal beszéltünk és akkor is mikor máshogy. Jó volt nem azon sopánkodni közben, hogy más-más takaró alatt hunyjuk már le az összesen négy kék szemünk, hanem feloldódni abban, hogy most egymás mellett lépkedünk.
Nyilván nem mindegy, hogy az embernek van-e épp társa vagy nincs, „C”-vel vagy „D”-vel éli majd le az életét, „E” vagy „F” tudja elvarázsolni de azt látom, hogy mi a döntéseink meghozatala és a körülmények megváltozása mellett vagy ellenére ugyanúgy egy picit széppé, jóvá, teljessé tesszük a másikat magunk által. (Most ért Győrszentivánra a vonat. Na, ez lényegtelen.) Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy ez milyen emberi viszony definíciója, de most inkább egy pontot írok három helyett. Minden bizonnyal igaz a közhely, miszerint csak akkor tanuljuk meg értékelni a dolgokat, ha már elvesztettük őket. Nem tudtunk élni a lehetőséggel, amit a másik lénye és léte adott (volna?) meg a magunk teljessége felé vezető úton. Úgyhogy éjjel el is ment két csepp könny az arcomra meghalni. Egyik azért, mert míg együtt voltunk közeli távolságban éltünk, a másik pedig mert most, hogy (már) kikaparjuk egymást a napjainkból, távoli közelségben vagyunk.
De haldokló könnyek helyett élő mosollyal ragasztottam fel az a kávé és a tea találkozásának margójára címet viselő A5-ös méretű, kockás füzet elejére egy kétszemélyes állatkerti belépőt.

Papíron felnőttek kalaúza-avagy mit kezdünk a hiánnyal

Talált gondolatok foszlányai:
Sosem az hiányzik, ami nincs. Mindig az hiányzik, ami volt, ami lehetett volna, vagy még lehetne.(Alföldy Jenő)
Egy személy hiánya. Az ember élete folyamán hozzászokik, hogy szerettei, ismerősei fokozatosan eltünedeznek mellőle. Az ember egy darabig úgy érzi, hogy a veszteségek pótolhatók, vagy legalábbis "megoldhatók". Anyám halálát (ő negyvennégy éves volt, én tizenöt) "megoldottam". Apám halálát (ő hetvenöt éves volt, én negyven) ugyancsak, egész másképp, "megoldottam". Összevesztem egy jó barátommal, idegen emberként látom viszont, "megoldottam". Szakítottam, huszonöt évvel ezelőtt, akkori szerelmemmel, "megoldottam", nem hiányzik: ha meglátom öregedő, boldogtalan, idegen asszonyként, hidegen és érzéketlenül nézek rá. Aztán egyszerre csak jön egy olyan hiány, amely hiány marad, nem lehet megoldani. Jön egy másik, egy harmadik. Álmatlan éjszakákon tüzes golyók forognak az ember mellkasában, mindegyik egy-egy személy hiánya. (És jó, hogy égetnek ezek a golyók, mert legalább emlékeztetnek valakire.)… az erő hiánya, főleg a lelkierőé. Amikor nincs erő elvégezni vagy rendbe rakni valamit. Vagy kiszakadni a megszokott rossz kerékvágásból. Az ilyesféle hiányt az ember néha csak évek múlva veszi észre: olyankor az elfecsérelt hónapok, évek, elmulasztott boldog vagy tartalmas órák jelennek meg hiányként. (Márton László)

A fenti sorok mindkét szerzőnek a hiány hiányával kapcsolatos gondolatit tartalmazzák, melyeket a Forrás folyóirat archívumában találtam.
Ez viszonylag lényegtelen.
A fontos az, hogy magunkra ismerünk-e bennük és ha igen; mit kezdünk ezzel a felismeréssel. Kiszolgáltatjuk magunkat az erő hiányának és papíron felnőttekként próbáljuk "megoldani" a szeretettek elvesztését, vagy fogjuk magunkat, nem csak racionálisan, hanem emocionálisan is nagykorúvá válunk, aztán nap mint nap elhatározással és kitartással dolgozzunk azon, hogy ne veszítsük el azokat akiknek a szemében akár egy pillanatra is észrevettük a teremtett világ és az emberlét szépségét, azokat akik szépnek látnak minket és akiken keresztül néha magunkban is tudtunk gyönyörködni?
A magam részéről az érzelmi felnövést választom. Igyekszek minél kevesebb életet vagyis embert elűzni magam mellől, továbbá hiszem, hogy a szerető szeretetteket magam mellett tudva a természet rendjébe illeszkedő hiányokat, mint pl. egy halálesetet is fel tudok dolgozni ahelyett, hogy "megoldanám".

Otthonról Haza: avagy Kicsilányból Hippilány

Annyi találkozás, ölelés, beszélgetés...töltötte be ezt a pár napot, hogy le sem írom, mert annyira nagyon ilyen meg olyan dolgokat kéne karakterizálni, hogy belepirulna, feketülne, fehéredne a szürke klaviatúrám ebbe a nagybetűs levésbe.
De azt képtelenség nem leírni, hogy tegnap Kolos a biciklije vázán vitt színházba át a fél városon. És időnként féltem de rég éreztem magam ilyen szabadnak. Meg ebben a lökött fiúban tényleg furamód tudok bízni, pedig amikor egy belvárosi zsidó közösség házai között álltunk a zsinagógájuk előtt a Sabbatjuk közepén a egy sötét udvarban, akkor erre igazán nem volt okom. Főleg mikor megindult felénk egy ortodox hívő teljes díszben.
Én ekkor érthető módon jajjogni kezdtem, Kolos meg szokás szerint megnyugtatott és bementünk a férfival a zsinagógába, részt vettünk az esti imán meg ilyenek.
Aztán a Zsonglőr megmutatta a humuszbárt, ami egy vegának elég nagy kaland meg csudajó vacsihely.
Három olyan dolgot tapasztaltam ezen a teljesen ad hoc estén, amit még soha. Pár órára visszatértem belőlem magamba.

Duna felett a hídon, biciklivázon, szélben, szabadon, biztonságban...életszagú

Ajánlom figyelmetekbe a: PANkrátorok című darabot, a zsinagógákat, a Humusz Bárt és Kolost :-)

106 perc mosoly és nevetés az emberek legnagyobb gondjairól

Az a nap is úgy indult, mint a többi. Pontban 7.50-kor, tizenharmadik óracsörgés után bal lábbal kikászálódtunk összetolt ágyaink paplanöleléseiből és legalább fél szemünket csukva tartva annyi ruhát egyengettünk magunkra, amiben már konszolidált külsejű diákokként szundikálhattunk el a nyolcas órán testben és lélekben egyaránt.
Aztán a nap közepe felé a Rozmárnak mikrotanítania kellett, aminek a lényegét senki kedvéért nem magyarázom el. Elégedjetek meg azzal, hogy a tíz leprás meggyógyításának bibliai történetét választotta és én voltam a kellék. Na, jó mondhatnánk úgy is, hogy azon a bizonyos átlag csütörtök délelőttön megfertőzött a lepra. Persze, csak kilencven percig tartott, úgyhogy nem rohadtam el.
Viszont ez után a hogy is mondjam, mindennapi élmény után felvetettem a Rozmárnak, hogy este elmehetnénk színházba megnézni egy nem pestis vagy kolera idején játszódó darabot.
Laza másfél órás keresgélés után rájöttünk, hogy már csak a kevésbé fergeteges előadásokra van hely, úgyhogy a szépenfelőltözős kikapcsolódás helyett a mozit választottuk. Találtunk egy filmet a város legtávolabbi művész mozijában és egy: Előtte főzelékfalózunk, utána forrócsokizunk felkiáltással, no meg némi késéssel elindultunk. Tudnék mesélni a hogyanról, de akkor a bejegyzés végére betölteném a következő életévemet, amit még nem érdemes ugyan titkolni, de megteszem.
Szóval odaértünk a 2000-ben készült, 106 perces, 16 éven aluliaknak nem ajánlott, színes, feliratos, svéd-dán-olasz vígjátékra.
Az ajánlóban az volt, hogy: Elisabeth megelégeli férje faragatlanságát és összecsomagol, fogja a gyerekeit és a fivéréhez, Göranhoz költözik. 1975-öt írunk. Elisabeth átlagos, kertvárosi háziasszony, Göran pedig egy kicsit más: kommunában él. Elisabeth ide érkezik meg a gyerekeivel - egy kaotikus házba, tele hosszú hajú hippikkel, akik a politikáról vitatkoznak, a szabad szerelem hívei, zöldséget termesztenek és rengeteg vörösbort isznak. E két külön világ találkozása olyan kalamajkába torkollik, amely mindannyiuk életét megváltoztatja.
Tényleg ilyen tipikus csak egyszer és csak kellően lefáradva megnézős filmnek tűnt és előtte egyikünk sem gondolta volna, hogy nem csak a történetben változik meg a szereplők élete, hanem a mi látásmódunk is formálódik az alatt a 106 perc alatt. Nem azt kaptuk, amit vártunk, de mindent megkaptunk, amire szükségünk volt. Nem az történt, hogy beültünk egy vígjátékra és kijöttünk egy horrorfilmről.
De nem csak egy vígjátékot ültünk végig, hiszen a főszereplőt megverte a férje, miközben a lányuk a fülét befogva csendben számolt és várta, hogy vége legyen. Mert szembesültünk az alkoholizmussal, a homoszexualitással,barátságok, szerelmek, családok nem mindennapi kialakulásával és széthullásával, megcsalással, bántalmazással…Basszus, ahogy írom mi történt úgy tűnik mint egy átlag sztori és ha még azt is hozzávesszük, hogy 75-ben játszódik és az elején rögtön megszólal egy Abba sláger, akkor már végképp sablonos és eszébe nem jutna megnézni egyikőtöknek sem.
Pedig tényleg jó, annyi film szól az emberi érzésekről, kapcsolatokról, társadalmi problémákról, hogy pár
szóból nem derül ki mitől jó ez a mozi. Most jön a nagy
csavar: Ezért kell megnézni!
Mert ha egy erőszaktól, szélsőséges etikai nézetektől,
politikától, szenvedélybetegségtől átitatott filmet úgy
meg tudnak csinálni, hogy az nem csak az ajánló soraiban, hanem a néző fejében is vígjáték, akkor arra érdemes rászánni 106 percet (meg utána egy Szimplás, pöttösbögrés május esti forrócskit).

halál felé tartó lét

A héten szóba került Heidegger Sein zum Tode-ja, azaz a halál felé tartó lét gondolata.
Eszerint már akkor kezdünk meghalni, mikor megszületünk, hiszen a halál keveredik a léttel és bármelyik pillanatban meghalhatunk. A halál állandóan jelen van a létben. Az ember megteheti ugyan, hogy kitér az ezzel való szembenézés elől, de ez azt eredményezi, hogy nem él majd hitelesen. Az a létezés viszont, ami számol a halállal, az élet lényeges lehetőségeit nyitja meg előttünk.


Ezzel kapcsolatban: Mikor elérünk az utolsó naphoz, onnan visszanézve kap értelmet a mai napunk, innen nézve azonban csak akkor van értelme a mai és utolsó napunknak is, ha törődünk vele.

(Időnként még mindig úgy érzem, nem hiába jár az ember egyetemre. Hopp, mire leírtam elmúlt. :-))