Eddig nem is ismertem ezt a még nem is annyira bácsit

Halmosi Sándor

Az elcsitulás eufóriája

Milyen jó lenne becsukott szemmel gépelni
csak tapintani a billentyûket
és elképzelni a szót
a beszédet, a csendet
a füleket, nyakszirteket, ajkakat közelrõl
a libbenõ ruhafoszlányokat
nagy és nyárhûs termeket képzelni
magunk elé

és leragadni egy suttogásnál
egy mosolynál
egy váll fölötti visszafordulásnál
futó tekintetnek mondják
pedig a tekintet nem fut, még utazás közben sem
egy pontra figyel
és ha átsiklik, akkor is egybelátja a képeket
mert minden mindennel összefügg
legfõképpen te velem
és én teveled
a féléssel a féltés
az elengedéssel a hazavárás
a mérhetetlen önzéssel
a végtelen odaadás.
a kis apróságok
és a nagy narratívák.

a mítoszok.

Halmosi Sándor

Gileád

Szeretem csizmád kopogását,
a porzó havat, amiben jársz.
A viharokat, miket nekem küldesz,
és ezt a kínzó légszomjat, mert tőled jön,
szeretem.
Szeretem azt az átkozott estét, ott a várudvaron,
a gyümölcsöst, mit nem mutattál meg nekem.
Szeretem dacodat, dühödet,
szeretem türelmetlenséged, mi kövér
fürtökben lóg le rólad.
Tudom, vonzódásom térben és időben hiábavaló.
És az sem segít, hogy én találtam ki a szerelmet,
valamikor, a nyolcadik napon.
De ne rázd a fejed,– azt nem szeretem.
Az én-szavak megvetemednek a létben,
és toroktól lefelé.
Hidd el, tudom mit beszélek, miért, s kinek.
Amióta szeretlek, semmit sem tudok
biztosan.
De ha nem hiszed, az sem érdekel.

Halmosi Sándor

Razglednicák

(9)

Hányszor kérgesedik a kéz reggelig,
hányszor a lélek.

(10)

Mint a tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján,
kora reggel, az oszlopcsarnokban a prokurátor.
Idegenek között, esőfelhők alatt. Soha ennyi pipacsot,
soha ennyi levegőt köröm közül,
böjtös szépet, de nagyot.

(11)

Furcsa dolog ez a valami, élet vagy mi, valaki álma,
Isten látomása, valami titokféle, vak-csoda.

(12)

Elég azt mondani: alma, körte, szőlő, lugas.
Csöröge, a bőr cidrizése a kar belső felén,
vasárnap reggel, kocsmazaj,
rigók,
katonák,
fagy,
hóseprés.

Elég azt mondani
hiányzol.

(19)

Pedig milyen kicsi voltál
S gyengekék, mint a búzavirág.
S hogy megnőttél.
Mint a havasok.

(20)

Sohasem testre vágytam.
De gyengédségre.
A test gyengédségére,
ami a lélek szövete.

(21)

De ki vagyok én, hogy valamit is kérjek?
S ki vagy te, hogy ne adj, csak úgy, magadtól?