Papíron felnőttek kalaúza-avagy mit kezdünk a hiánnyal

Talált gondolatok foszlányai:
Sosem az hiányzik, ami nincs. Mindig az hiányzik, ami volt, ami lehetett volna, vagy még lehetne.(Alföldy Jenő)
Egy személy hiánya. Az ember élete folyamán hozzászokik, hogy szerettei, ismerősei fokozatosan eltünedeznek mellőle. Az ember egy darabig úgy érzi, hogy a veszteségek pótolhatók, vagy legalábbis "megoldhatók". Anyám halálát (ő negyvennégy éves volt, én tizenöt) "megoldottam". Apám halálát (ő hetvenöt éves volt, én negyven) ugyancsak, egész másképp, "megoldottam". Összevesztem egy jó barátommal, idegen emberként látom viszont, "megoldottam". Szakítottam, huszonöt évvel ezelőtt, akkori szerelmemmel, "megoldottam", nem hiányzik: ha meglátom öregedő, boldogtalan, idegen asszonyként, hidegen és érzéketlenül nézek rá. Aztán egyszerre csak jön egy olyan hiány, amely hiány marad, nem lehet megoldani. Jön egy másik, egy harmadik. Álmatlan éjszakákon tüzes golyók forognak az ember mellkasában, mindegyik egy-egy személy hiánya. (És jó, hogy égetnek ezek a golyók, mert legalább emlékeztetnek valakire.)… az erő hiánya, főleg a lelkierőé. Amikor nincs erő elvégezni vagy rendbe rakni valamit. Vagy kiszakadni a megszokott rossz kerékvágásból. Az ilyesféle hiányt az ember néha csak évek múlva veszi észre: olyankor az elfecsérelt hónapok, évek, elmulasztott boldog vagy tartalmas órák jelennek meg hiányként. (Márton László)

A fenti sorok mindkét szerzőnek a hiány hiányával kapcsolatos gondolatit tartalmazzák, melyeket a Forrás folyóirat archívumában találtam.
Ez viszonylag lényegtelen.
A fontos az, hogy magunkra ismerünk-e bennük és ha igen; mit kezdünk ezzel a felismeréssel. Kiszolgáltatjuk magunkat az erő hiányának és papíron felnőttekként próbáljuk "megoldani" a szeretettek elvesztését, vagy fogjuk magunkat, nem csak racionálisan, hanem emocionálisan is nagykorúvá válunk, aztán nap mint nap elhatározással és kitartással dolgozzunk azon, hogy ne veszítsük el azokat akiknek a szemében akár egy pillanatra is észrevettük a teremtett világ és az emberlét szépségét, azokat akik szépnek látnak minket és akiken keresztül néha magunkban is tudtunk gyönyörködni?
A magam részéről az érzelmi felnövést választom. Igyekszek minél kevesebb életet vagyis embert elűzni magam mellől, továbbá hiszem, hogy a szerető szeretetteket magam mellett tudva a természet rendjébe illeszkedő hiányokat, mint pl. egy halálesetet is fel tudok dolgozni ahelyett, hogy "megoldanám".