Állatkerti Móka

Nem is tudom, hol lehet ezt elkezdeni. Szóval voltunk állatkertben a kávé és a sör közt fényképezőgéppel közlekedő emberrel. Most, mikor már nincs az, az Élet meg a Szívem elnevezés, amivel annak idején a másikat megkülönböztettük a többi férfitól és nőtől. Mer’hogy má’ nem vagyunk ilyenjei egymásnak vagy mi a fene.
No, egy szó mint száz a kapun belül rögtön jobbra indultunk, mert a férfiagy azt diktálta, hogy így tudjuk koncepciózusan bejárni az állatok összevisszaságát. Ennek köszönhetően először egy vizilóval találkoztunk, aki szinte folyamatosan tátott szájjal próbált belőlünk kicsikarni valami nasit, teljesen sikertelenül. Ő még biztos reménykedett mikor Sz. megjegyezte neki, hogy ráférne egy tic-tac, én meg azonmód kezdeményeztem, hogy induljunk tovább, mielőtt még tönkretenné a sokrékányi nagyságú négylábú gondozók által minden bizonnyal hosszas munkával kialakított harmonikus énképét.
A barnamedve folyamatosan lófrált lakájos kerthelységében egy látszólag mértani pontossággal belőtt „A” pont és a flexifal között, ami előtt az intézmény közönségének kilencven százalékát adó (alsós) általános iskolások sorakoztak, akiket a szavakból és kacagásokból ítélve éppúgy elbűvölt a hatalmas szőrgombóc, mint a kattintgató fotóművészt, aki csak magasságából adódóan tűnt ki az első sor közönségéből.
A maci aktivitását két tigris ellensúlyozta, akik annyira érdektelennek bizonyultak irányunkban, hogy egyetlen mozdulatot sem sikerült tőlük kicsikarnunk. Ez az élmény csak azért nem okozott bennünk nagyobb traumát, mert a zsiráfok rendkívül viccesek és barátságosak voltak.
Azon a szent helyen jöttem rá, hogy Sz. csak a Micimackó alapján Tigris, egyébként sokkal inkább hasonlít egy zsiráfra és egyáltalán nem a magasság analógiája miatt. Mindezt hosszas fejtegetéssel is tudnám bizonyítani, de legyen elég annyi, hogy hasonló rezdüléseket produkál a hatásukra az arcom.
Megmásztuk az állatkert mesterséges hegyét, lepillantottunk a városra, beszéltünk teknősös élményekről és a fotós megpróbálta rávenni a szemeit külön-külön is mozgatni tudó kaméleont, hogy mindkettőt a fényképezőgép lencséjére irányítsa.
Többször etettünk kacsákat, ami engem éppolyan örömmel töltött el, mint az izgalmasabbnak vagy különlegesebbnek tartott állatok nézegetése. Ezzel együtt a móka egyik csúcspontja mégis a jegesmedvék látványa volt, egyrészt mert etetés időben értünk oda, másrészt mert egy átlátszó falon keresztül nézhettük végig mi történik ilyenkor a víz alatt. Sz. a gépébe én meg az emlékeimbe véstem, ahogy a jegesmaci két hallal a szájában elrugaszkodott a medence aljáról.
Fókákat is láttunk víz alatt. Egyik-másik látványos forgásokat produkált, de a legédesebb két dagi pöttyös volt, akik csak keringtek körbe- körbe. A sövénylabirintust ugyanúgy élveztem, mint az 5.A osztály és némi makrancoskodás után még egy bújócskára is rávettem a mélyen tisztelt projektvezető urat. Csak sajnos túl hamar megtalált. Így nem ér!!!
Az ötödik A-val való kapcsolatunk egyébként két alkalommal is elmélyült. Engem leborított sárral egy hiperaktív srác az osztályból, aztán Sz. megkért egy kislányt, hogy fotózzon le minket, de azt nem közölte vele, hogy hagyja benn a képben az egész fejét. (Mondjuk szerintem az is csoda, hogy a lányka elbírta a gépet. Úgy nézett ki, mint ahogy én mutatnék egy negyven kilós súlyzóval. ) Volt egy édes, pocokszerű állat, aki földből meg hosszúkás levelekből hozott össze egy kör alakú kuckót ki tudja mi okból rögtön el is kezdte majszolni a növényi részeit.
Meg is simogattam volna, de „apa” túl veszélyesnek találta és mivel a lepke-ház bezárt, kikötöttünk az első igazán exibicionista és fotogén állatnál, aki történetesen egy szabadon lófráló páva volt. A japán kertben visszagondolva úgy éreztem magam, mintha már húsz éve ott sétálgatnánk teljes nyugalommal. A bonsaiok pedig kétség kívül mindkettőnket lenyűgöztek. Eddig egyikünk sem tudta, hogy a másik szeretne. Nyuszit sajnos nem lehetett simogatni pedig…de kárpótlásul „visszaköszönt” egy vidra akinek nagyon megtetszettünk. Sz. tipikus turistaként kopogtatta a patkányok üvegét, viszont a séta végén felébredt a remény, hogy fekete hattyúk helyett egyszer rózsaszín flamingók népesítsék be vágyott kastélya kertjét.
A „kaland” végén, filmes szempontból a legmegfelelőbb pillanatban lehullott egy tavaszi zápor csak, hogy lehessen sárga esernyő alatt karonfogva menekülni a Szépművészeti Múzeum lépcsőjére, aztán csodálva bámulni, ahogy az égi folyadék összeér a Hősök terével.
Ennyi történt látszólag. Hogy egyébként? Utálom ezt a szót, kicsit cukormáz szagú, de most akkor sem szeretném máshogy mondani: Idilli volt. Önfeledt és harmonikus. Akkor is, amikor szavakkal beszéltünk és akkor is mikor máshogy. Jó volt nem azon sopánkodni közben, hogy más-más takaró alatt hunyjuk már le az összesen négy kék szemünk, hanem feloldódni abban, hogy most egymás mellett lépkedünk.
Nyilván nem mindegy, hogy az embernek van-e épp társa vagy nincs, „C”-vel vagy „D”-vel éli majd le az életét, „E” vagy „F” tudja elvarázsolni de azt látom, hogy mi a döntéseink meghozatala és a körülmények megváltozása mellett vagy ellenére ugyanúgy egy picit széppé, jóvá, teljessé tesszük a másikat magunk által. (Most ért Győrszentivánra a vonat. Na, ez lényegtelen.) Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy ez milyen emberi viszony definíciója, de most inkább egy pontot írok három helyett. Minden bizonnyal igaz a közhely, miszerint csak akkor tanuljuk meg értékelni a dolgokat, ha már elvesztettük őket. Nem tudtunk élni a lehetőséggel, amit a másik lénye és léte adott (volna?) meg a magunk teljessége felé vezető úton. Úgyhogy éjjel el is ment két csepp könny az arcomra meghalni. Egyik azért, mert míg együtt voltunk közeli távolságban éltünk, a másik pedig mert most, hogy (már) kikaparjuk egymást a napjainkból, távoli közelségben vagyunk.
De haldokló könnyek helyett élő mosollyal ragasztottam fel az a kávé és a tea találkozásának margójára címet viselő A5-ös méretű, kockás füzet elejére egy kétszemélyes állatkerti belépőt.