Táskás Fiú

Este megpróbáltam eljutni egyszerű "A" pontból a még egyszerűbb "B" pontba.
Olyan helyről indultam, ahol nem kötött le amiről szó volt.
Aztán a Blahán nyilván többen is megpróbáltak lenyúlni, de épp senkinek nem jött össze.
Végül felszálltam egy heteskére. Jóval leszállás előtt megnyomtam a gombot, hogy jelezzek, de ülve maradtam.
A mellettem ülő srác hozzámért. Én kivettem a fülhallgatómat, ő meg azt mondta: Lehet, hogy amit most mond az kissé hülyén fog hangzani, de... (én ekkor gyorsan lepörgettem magamban, hogy neki sem adok pénzt és meg sem térek már ma este).
Szóval azt kérdezte: Megfoghatom a táskádat? Olyan szép és láttam, leszállsz. Gondoltam nem lesz már rá lehetőségem.
Pár mondatot még beszéltünk.
No, comment.
Á, azt nem bírom ki. Igenis, mókás volt és meglepő.

Kis Herceg újraolvasást indukált az életem

Egy ideje csontig belém ivódtak ezek a szavak, és most is minden olvasással új értelmet nyernek bennem.Nekem most ilyen...
Irgalmatlanul emberi ez a fikció.


"Az ember nem juthat messze, ha mindig egyenesen előre megy..."
"A Kis Herceg valóban létezett, s ennek bizonyítéka, hogy végtelen bájos volt, hogy nevetett, és hogy egy báránykát akart."
"Annyi szomorúságomba kerül, hogy elmeséljem ezeket az emlékeimet."
"Ha most megpróbálom leírni, milyen volt, azért teszem, hogy el ne feledjem."
"Valószínűleg magához hasonlónak tartott engem."
"Ó, Kis Herceg, lassan-lassan megértettem a te kis mélabús életedet!"
"A töviseknek semmi hasznuk, a tövis puszta komiszság a virág részéről."
"Soha senkit nem szeretett."
"Az ember szeret egy virágot, amely millió és millió csillag közül csak egyetlenegyen nyílik és csak egyetlenegy példányban. És ez elég ahhoz, hogy boldog legyen, amikor a csillagokra tekint."
"Karomba vettem."
"Nem tudtam, hogyan férkőzzem közel a Kis Herceg szívéhez. A könnyek birodalma olyan titokzatos."
"Milyen szép ön!"
"A Kis Herceg jól látta, hogy a virág nem éppen szerény, de olyan megindító!"
"Lenne olyan kedves és gondolna rám!"
"Ezen a virágon ugyancsak nem könnyű eligazodni..."
"Így aztán a Kis Herceg minden jóakaratú szeretete ellenére is, hamarosan kételkedni kezdett a virágban."
"Komolyan vette a virág odavetett megjegyzéseit, és ez nagyon boldogtalanná tette."
"Tettei, nem pedig szavai szerint kellett volna megítélnem."
"Illatot és fényt hozott az életembe."
"Meg kellett volna sejtenem gyengédségét szeszélyes ravaszkodásai mögött."
"És amikor utoljára megöntözte a virágot, és nekikészült, hogy üvegbúrája alá biztonságba helyezze, azon kapta magát, hogy sírni volna kedve."
"Isten vele!"
"Ostoba voltam-mondta végül a virág.-Bocsáss meg!Igyekezz boldog lenni!"
"Nem értette ezt a nyugodt kedvességet."
"Hát igen, szeretlek-mondta a virág.-Te erről semmit sem tudtál, s ez az én hibám."
"De te éppoly ostoba voltál, mint én. Igyekezz boldog lenni..."
"Mert nem akarta, hogy a Kis Herceg sírni lássa. Annyira büszke virág volt..."

Folyt.köv.

Miért írunk blogot?

Írhatnánk levelet, telefonálhatnánk, találkozhatnánk, de mi mégis csinálunk egy saját blogot. Kit érdekel? Hiszen többségünkét úgyis csak a barátok olvassák, velük meg amúgy is beszélünk.
De a blog más. Azt még mindig olyan különlegesnek érezzük. Mi tagadás: az is. Mert lehet ugyan, hogy csak pár barátunk olvassa, de bárki megtehetné. Elképzelhető, hogy saját fura, izgis, vagy épp hátborzongatóan kusza életünkről írunk sokszor konkrét személyek említésével, de minden bejegyzésnél benne van a pakliban, hogy valaki számunkra fiktív személy is megnézi.
Na ezért írunk blogot. Mert izgalmas úgy írni a barátainknak, szerelmeinknek, rokonainknak, akárkiinknek, mintha nem nekik címeznénk. Pedig ez a körülöttünk levőknek, a minket szeretőknek szól, és azoknak akiket mi szeretünk.
De látok még egy fontos tényezőt. Ha leírsz valamit, akkor jobban átgondolod, mint a beszédedet. Ha a nyilvánosság elé tárod(még ha ez képzelt is), akkor még inkább igaz. Ettől pedig tisztábban látsz mindent, ami benned és körülötted van.
Én legalábbis ezek miatt kezdem most el. Meg mert egyre többször hiányzik az írás. :-)