Ha már blogolni sincs ideje az Isten lányának, akkor nagy a kavarodás. Pedig annyi minden motoszkál a kis kék golyók mögötti részemben, hogy húúúúúúú.
Szerdáig nem lesz időm, de akkor kisregényt írok, a magam és a többi emberpalánta szórakoztatására, gondolkodtatására, elérzékenyítésére...most aludnom kell. Hajnalban kelek. Megteszem a Budapest-Sopron, majd a Sopron-Budapest távolságot(e kettő között történik ám ez-az), aztán ferge-teges albizáró partyra rohanok ahogy csak bírok, kedden meg Csikvándra(ass'zem ott lesz pár nap nyugi)...most jöttem rá, hogy milyen régóta pörgök. De lesz ez még így se. :-)
Most megyek rózsás csókokkal teli szépeket álmodni (vagy hogy szokták mondani).
2010. június 28., hétfő
2010. június 26., szombat
ha törik, ha nem: le kell ejteni
Néztünk P.-val egy filmet. Csudijó volt. Órákig lehetne róla írni, de nem teszem. Úgy döntöttem inkább megvalósítok belőle valamit. Elsőre lényegtelennek tűnhet, de a filmben fontos volt és most nekem is az.
Egy üvegpohár ledobásáról van szó, ami a Tudatlan Tündérekben kétszer történt meg. Egyik alkalommal eltört, másik alkalommal épen maradt. Az első jelentése az volt, hogy akit szeretsz/szerettél, végleg kilépett az életedből, ebből már nem lesz semmi, ideje továbblépni stb. stb. A másodiké nyilván az ellenkezője: nem ment el végleg, visszajön, ti még együtt meg ilyenek.
Pár nap múlva elhagyom a Bosnyák teret. Teljes a káosz (mert egy ideje nem sok időt töltök itt, csak a cuccok, a szemét...) Ez alatt a tanév alatt is elég sok minden felgyülemlett. Bennem is és körülöttem is, amikkel kezdeni kell valamit. El kell dönteni mi lesz a sorsuk. Jönnek velem nyárra, maradnak a Bosnyák téren a szekrényben, vagy kidobom őket.
Van egy gyászoló, kissé megkopott szívecském meg egy gyönyörű üveg teás poharam. A szívemet terveim szerint viszem magammal :-), de a poháron már a pakolás megkezdése óta tépelődök. Hónapokkal ezelőtt visszacsomagoltam és elrejtettem a szekrény mélyén. Nem akartam kidobni, túl szép volt.
Ezt a poharat én tettem ugyan a szekrény mélyére, de nem önszántamból. Részben ezért, részben más miatt nem hiszem (vagy nem tudom), hogy ez bármit is számít-e, de nem dilemmázom tovább. A pohárnak már van jövője. Mégpedig elég közeli. Pár percen belül megfogom, kicsomagolom és leejtem. Hadd törjön ha kell.
Azt hiszem ez az értelme ennek a kis butaságnak tűnő dolognak. Most először próbálok látványosan szembenézni azzal, hogy ez a törés, a daraboknak ez a végleges különválása megvalósul(hat).
Egy üvegpohár ledobásáról van szó, ami a Tudatlan Tündérekben kétszer történt meg. Egyik alkalommal eltört, másik alkalommal épen maradt. Az első jelentése az volt, hogy akit szeretsz/szerettél, végleg kilépett az életedből, ebből már nem lesz semmi, ideje továbblépni stb. stb. A másodiké nyilván az ellenkezője: nem ment el végleg, visszajön, ti még együtt meg ilyenek.
Pár nap múlva elhagyom a Bosnyák teret. Teljes a káosz (mert egy ideje nem sok időt töltök itt, csak a cuccok, a szemét...) Ez alatt a tanév alatt is elég sok minden felgyülemlett. Bennem is és körülöttem is, amikkel kezdeni kell valamit. El kell dönteni mi lesz a sorsuk. Jönnek velem nyárra, maradnak a Bosnyák téren a szekrényben, vagy kidobom őket.
Van egy gyászoló, kissé megkopott szívecském meg egy gyönyörű üveg teás poharam. A szívemet terveim szerint viszem magammal :-), de a poháron már a pakolás megkezdése óta tépelődök. Hónapokkal ezelőtt visszacsomagoltam és elrejtettem a szekrény mélyén. Nem akartam kidobni, túl szép volt.
Ezt a poharat én tettem ugyan a szekrény mélyére, de nem önszántamból. Részben ezért, részben más miatt nem hiszem (vagy nem tudom), hogy ez bármit is számít-e, de nem dilemmázom tovább. A pohárnak már van jövője. Mégpedig elég közeli. Pár percen belül megfogom, kicsomagolom és leejtem. Hadd törjön ha kell.
Azt hiszem ez az értelme ennek a kis butaságnak tűnő dolognak. Most először próbálok látványosan szembenézni azzal, hogy ez a törés, a daraboknak ez a végleges különválása megvalósul(hat).
2010. június 21., hétfő
Befőttek a stelázsin-más szóval életünk házának alapjai (a börtön recept és parányi agyam alapján)
Nagyjából vége volt a börtönben a foglalkozásnak. Körbe álltunk, megfogtuk egymás kezét és imádkoztunk. Nem vettem észre semmi furcsát, pedig mindig figyelem, hogy fognak kezet meg ilyesmi, mert abból sok mindent meg lehet állapítani. Most semmi különöset nem sikerült.
Utána odafordult hozzám Z. aki a jobb oldalamon állt. Kicsit remegett is. Azt mondta ne haragudjak. Azért fogta ilyen gyengén a kezemet, mert iszonyatosan félt, hogy össze fogja roppantani. Én meg álltam, be kell valljam kissé bután, hiszen ezt nem sűrűn mondják az embernek. Félt, hogy összeroppantja a kezem? Mondjuk csinált már cifrább dolgokat is, hiszen már bent van egy ideje és még tizenegy évet marad is. De nyilván, tudtam, hogy ez most másról szól.
Azt mondta: Tudod mi este a fiúkkal is így kézen fogva imádkozunk a zárkában, és annyira furcsa volt most egy ilyen kicsi törékeny kezet érezni. Nagyon féltem, hogy eltöröm. Olyan régen volt, mikor én utoljára megfoghattam egy nő kezét...
Én meg azt gondoltam, hogy ez kint is lejátszódik, csak más miatt és inkább lelki, mint fizikai félelem formájában.
Nekünk ugyan nem kell tíz-húsz évet eltöltenünk anélkül, hogy kézen fogva mehessünk valaki testével, lelkével, agyával, szívével, de mégis úgy tudunk félni az előbbi dolgoktól, ahogy Z. félt a kezem összetörésétől. Mi is borzasztóan tudunk félni, ha találunk egy kezet akit meg lehet, meg kell, meg akarunk fogni. Aggódunk, hogy nem tudunk vigyázni rá, összetörjük és ezzel fájdalmat okozunk, attól meg mi leszünk rosszak és még szarul is érezzük magunkat. Aztán egy idő után már nem is lesz kedvünk semmi testes-lelkes-agyas-szíves kombinált fogáshoz, mert kijöttünk a formánkból és nagy energia befektetést igényelne, hogy visszanyerjük. Hát így. És most jönne a szokásos: aztán majd nyolcvan éves korunkban kettő helyett csak egy hintaszék meg kockás pléd lesz a teraszon című fenyegetésem és szépen közzé is tehetném a bejegyzést.
De nem így lesz, mert meg kell jegyeznem még valamit. Témában nem teljesen vág ide, úgyhogy muszáj tartózkodnom a frappáns átkötéstől, de nekem most elég fontos a következő sorokat írásban is viszontlátni.
Ez is a börtön sztori és a kézösszeroppantós történetet előzi meg. Aznap arról beszélgettünk a fogvatartottakkal, hogy mi volt mi volt az ő személyes életükben az a rossz vagy hamis alap amire építettek.(Van egy történet a Bibliában a kőre és a homokra épült házról, amiről most nem kanyarítok egy prédikációt. Elég magától értetődő a dolog, de az infantilisebbek eljátszhatják maguknak.)Szóval sorra mesélték, mi volt az amire építettek és nem jött össze. Tök átlagos dolgokat mondtak. J. meg is jegyezte, hogy szerinte ha ezt kinti emberektől kérdeztük volna meg, akkor is ugyanez a felsorolás hangzik el. Munka(hivatás), család, pénz, saját erőben való bizalom, barátok, sport stb.
Azt hiszem J. nem tévedett mikor azt mondta, a mi életünk házainak is nagyjából ezek közül kerülnek ki az alapjai. Mindenki ki tudott emelni ezek közül egy dolgot, amire feltette az életét. És ha szívünkre tesszük a kezünket, mi is ki tudunk. Ez nem azt jelenti, hogy mindannyian büntetés végrehajtási intézetek intézetek lakói leszünk előbb-utóbb. Arra nem túl nagy az esély. De válhatunk a saját börtönünk töltelékévé. És az a bezártság is elég húzós tud lenni. Egy lázálmokkal teli torz világ. Olyan mese aminek nem szívesen lenne a főhőse az ember.
Az én életem rajzfilmfigurája az utóbbi pár hónapban rengeteget alakult(ha úgy tetszik változott). Ezt egyrészt Sz.-nak másrészt magamnak köszönhetem. Neki azért mert megmutatta mit lát fontosnak és jónak (az most mindegy, hogy nem e szerint él), magamnak pedig azt, hogy sikerült újra észrevenni a régen értéknek tartott dolgokat és képes vagyok átértékelni az életem. Ennek volt a része azt is észrevenni, hogy én is csak egy dologra építettem. Arra, hogy egyszer lelkész nénivé válok, és nagyon jó lesz az életem, hiszen a hivatásom és a hobbim mondhatom majd a munkámnak. Ugyanúgy többé kevésbé egy síkban és irányban éltem, mint a börtönlakóim. Ez pedig hiba. Akkor is ha nem vezet semmi olyanhoz, ami miatt rács mögé dugnak. Most, már kezdem kapizsgálni, mekkora csapdába sétálok bele ha csak egy valamire építek, bármi is legyen az. Mert, összejöhet ugyan, de nem éri meg és nem teljesít ki.
És most, hogy ezt már tudom, át kellett értékelnem minden eddigi dolgot, aminek ez a korlát alapot adott, vagy amit támogatott. Ki kell szórni, vagy más helyre kell rakni mindent, ami nem a teljesség felé visz. Amik pedig igen, azokat meg kell tartani, de nem feltétlen a mostani helyükben és szerepükben. Ezek nekem most elsősorban elképzelések, barátságok, vélemények, elvárások, szerepek pakolgatását jelentik. Aztán ha már úgy érzem, hogy mindennek megvan a megfelelő helye életem stelázsiján, akkor elkezdhetek azon gondolkodni, mik azok a helyek amiknek a levegővel teli helyéről hiányzik néhány befőttes üvegnyi tartalom. Azokat kellene kitöltögetni, mikor rájövök mi kell az üvegekbe.
Azt hiszem nagyjából ezzel kéne, hogy teljen az élet ahhoz, hogy szépen éljek és úgy is tudjam majd itt hagyni a Földet.
A fiúk a börtönben végkövetkeztetésként azt szűrték le, hogy régen ugyan feltették az életüket egy valamire, amit biztos alapnak hittek, és azért mindent megtettek, mert nem akartak kispolgárok és átlagemberek lenni, de most már nem vágynak semmi különösre, csak egy olyan életre amit el akartak kerülni.
Én nem szeretnék börtönt építeni magam köré, sőt le szeretném rombolni az eddigi alapjait, hogy sose kelljen sóvárogva kinéznem a rácsain.
Bírom a tornácos parasztházakat, de hiányozna a nagyváros. Nem fogok a társadalomból kiszakadva élni, mert jó benne lenni. Assz'em sosem tudnék pénz orientált lenni, de nem érzem majd magam majomnak, ha dolgozom és meg tudok belőle élni. Pártolom a szeretetközösséget, de már sokkal szívesebben valósítanám meg a saját családomban, mint egy kommunában. Szeretem az embereket akik körülvesznek, de hiányzik a boldogságom.
Rendezgetem a stelázsim. Remélem sok üveg lesz majd rajt és akad ami megtölti.
Utána odafordult hozzám Z. aki a jobb oldalamon állt. Kicsit remegett is. Azt mondta ne haragudjak. Azért fogta ilyen gyengén a kezemet, mert iszonyatosan félt, hogy össze fogja roppantani. Én meg álltam, be kell valljam kissé bután, hiszen ezt nem sűrűn mondják az embernek. Félt, hogy összeroppantja a kezem? Mondjuk csinált már cifrább dolgokat is, hiszen már bent van egy ideje és még tizenegy évet marad is. De nyilván, tudtam, hogy ez most másról szól.
Azt mondta: Tudod mi este a fiúkkal is így kézen fogva imádkozunk a zárkában, és annyira furcsa volt most egy ilyen kicsi törékeny kezet érezni. Nagyon féltem, hogy eltöröm. Olyan régen volt, mikor én utoljára megfoghattam egy nő kezét...
Én meg azt gondoltam, hogy ez kint is lejátszódik, csak más miatt és inkább lelki, mint fizikai félelem formájában.
Nekünk ugyan nem kell tíz-húsz évet eltöltenünk anélkül, hogy kézen fogva mehessünk valaki testével, lelkével, agyával, szívével, de mégis úgy tudunk félni az előbbi dolgoktól, ahogy Z. félt a kezem összetörésétől. Mi is borzasztóan tudunk félni, ha találunk egy kezet akit meg lehet, meg kell, meg akarunk fogni. Aggódunk, hogy nem tudunk vigyázni rá, összetörjük és ezzel fájdalmat okozunk, attól meg mi leszünk rosszak és még szarul is érezzük magunkat. Aztán egy idő után már nem is lesz kedvünk semmi testes-lelkes-agyas-szíves kombinált fogáshoz, mert kijöttünk a formánkból és nagy energia befektetést igényelne, hogy visszanyerjük. Hát így. És most jönne a szokásos: aztán majd nyolcvan éves korunkban kettő helyett csak egy hintaszék meg kockás pléd lesz a teraszon című fenyegetésem és szépen közzé is tehetném a bejegyzést.
De nem így lesz, mert meg kell jegyeznem még valamit. Témában nem teljesen vág ide, úgyhogy muszáj tartózkodnom a frappáns átkötéstől, de nekem most elég fontos a következő sorokat írásban is viszontlátni.
Ez is a börtön sztori és a kézösszeroppantós történetet előzi meg. Aznap arról beszélgettünk a fogvatartottakkal, hogy mi volt mi volt az ő személyes életükben az a rossz vagy hamis alap amire építettek.(Van egy történet a Bibliában a kőre és a homokra épült házról, amiről most nem kanyarítok egy prédikációt. Elég magától értetődő a dolog, de az infantilisebbek eljátszhatják maguknak.)Szóval sorra mesélték, mi volt az amire építettek és nem jött össze. Tök átlagos dolgokat mondtak. J. meg is jegyezte, hogy szerinte ha ezt kinti emberektől kérdeztük volna meg, akkor is ugyanez a felsorolás hangzik el. Munka(hivatás), család, pénz, saját erőben való bizalom, barátok, sport stb.
Azt hiszem J. nem tévedett mikor azt mondta, a mi életünk házainak is nagyjából ezek közül kerülnek ki az alapjai. Mindenki ki tudott emelni ezek közül egy dolgot, amire feltette az életét. És ha szívünkre tesszük a kezünket, mi is ki tudunk. Ez nem azt jelenti, hogy mindannyian büntetés végrehajtási intézetek intézetek lakói leszünk előbb-utóbb. Arra nem túl nagy az esély. De válhatunk a saját börtönünk töltelékévé. És az a bezártság is elég húzós tud lenni. Egy lázálmokkal teli torz világ. Olyan mese aminek nem szívesen lenne a főhőse az ember.
Az én életem rajzfilmfigurája az utóbbi pár hónapban rengeteget alakult(ha úgy tetszik változott). Ezt egyrészt Sz.-nak másrészt magamnak köszönhetem. Neki azért mert megmutatta mit lát fontosnak és jónak (az most mindegy, hogy nem e szerint él), magamnak pedig azt, hogy sikerült újra észrevenni a régen értéknek tartott dolgokat és képes vagyok átértékelni az életem. Ennek volt a része azt is észrevenni, hogy én is csak egy dologra építettem. Arra, hogy egyszer lelkész nénivé válok, és nagyon jó lesz az életem, hiszen a hivatásom és a hobbim mondhatom majd a munkámnak. Ugyanúgy többé kevésbé egy síkban és irányban éltem, mint a börtönlakóim. Ez pedig hiba. Akkor is ha nem vezet semmi olyanhoz, ami miatt rács mögé dugnak. Most, már kezdem kapizsgálni, mekkora csapdába sétálok bele ha csak egy valamire építek, bármi is legyen az. Mert, összejöhet ugyan, de nem éri meg és nem teljesít ki.
És most, hogy ezt már tudom, át kellett értékelnem minden eddigi dolgot, aminek ez a korlát alapot adott, vagy amit támogatott. Ki kell szórni, vagy más helyre kell rakni mindent, ami nem a teljesség felé visz. Amik pedig igen, azokat meg kell tartani, de nem feltétlen a mostani helyükben és szerepükben. Ezek nekem most elsősorban elképzelések, barátságok, vélemények, elvárások, szerepek pakolgatását jelentik. Aztán ha már úgy érzem, hogy mindennek megvan a megfelelő helye életem stelázsiján, akkor elkezdhetek azon gondolkodni, mik azok a helyek amiknek a levegővel teli helyéről hiányzik néhány befőttes üvegnyi tartalom. Azokat kellene kitöltögetni, mikor rájövök mi kell az üvegekbe.
Azt hiszem nagyjából ezzel kéne, hogy teljen az élet ahhoz, hogy szépen éljek és úgy is tudjam majd itt hagyni a Földet.
A fiúk a börtönben végkövetkeztetésként azt szűrték le, hogy régen ugyan feltették az életüket egy valamire, amit biztos alapnak hittek, és azért mindent megtettek, mert nem akartak kispolgárok és átlagemberek lenni, de most már nem vágynak semmi különösre, csak egy olyan életre amit el akartak kerülni.
Én nem szeretnék börtönt építeni magam köré, sőt le szeretném rombolni az eddigi alapjait, hogy sose kelljen sóvárogva kinéznem a rácsain.
Bírom a tornácos parasztházakat, de hiányozna a nagyváros. Nem fogok a társadalomból kiszakadva élni, mert jó benne lenni. Assz'em sosem tudnék pénz orientált lenni, de nem érzem majd magam majomnak, ha dolgozom és meg tudok belőle élni. Pártolom a szeretetközösséget, de már sokkal szívesebben valósítanám meg a saját családomban, mint egy kommunában. Szeretem az embereket akik körülvesznek, de hiányzik a boldogságom.
Rendezgetem a stelázsim. Remélem sok üveg lesz majd rajt és akad ami megtölti.
2010. június 17., csütörtök
Alkoholos, vágyódós izé
Az alkohol sok mindenre képes. Lehetünk tőle humorosak, agresszívek, vágyódóak, megértőek, telhetetlenek, érzelgősek, meg még ezer félék amik most nem férnek bele a tegnapinál kisebb agyacskámba, vagy legalábbis a rejtekébe húzódnak.
De amellett, hogy segít meghalni az agysejteknek, van egy felettébb áldásos hatása is. Felszabadítja a tudatot. Ez pedig tényleg változás. Úgyhogy eszem ágába sincs vitába szállni egy halom szakember nézetével, tapasztalataival és egy több száz éves elnevezés létjogosultságát sincs szándékomban megkérdőjelezni. Csupán azt mondom, hogy a változás maga a tudat felszabadítása, nem pedig addigi tartalmának átformálása. Konyhanyelven: AZ ALKOHOL NEM TUD ÚJ ÉRZÉST ADNI, CSAK AZT HOZZA ELŐ AMI BENNÜNK VAN.
Lehetnek ezek olyan dolgok, amiket hagyunk érvényesülni a hétköznapokban, de olyanok is amiket elfojtunk. Mindenesetre alkohol hatására előjönnek.
A kérdés minden ilyen szituációban csupán az, hogy mit kezdünk vele.
Én tegnap nagyon vágyódtam, de nem tettem semmit, mert az érzések katyvaszában amolyan régimódi lány vagyok. Szeretek is az lenni, csak rohadt nehéz. :-)
UI:Ha széthullik egy barát sok éves kapcsolata, akkor lehetnek Menyhárt Tamásnak kurva jó képei, de inkább inni kell, meg beszélgetni, mint festményeket nézegetni. És ezt borral meg bor nélkül is így gondolom.
Ja és assz'em a Jóisten kezd kissé szenilis lenni, mert nőként, barátként és lelkigondozópalántaként teljes biztossággal kijelentem, hogy a tavasz idén nem a szerelem, hanem a szintén sz-szel kezdődő, szakítás évszaka volt. Az elejére még emlékezett a drága Mindenható. De mi lesz, ha még jobban megöregszik?
De amellett, hogy segít meghalni az agysejteknek, van egy felettébb áldásos hatása is. Felszabadítja a tudatot. Ez pedig tényleg változás. Úgyhogy eszem ágába sincs vitába szállni egy halom szakember nézetével, tapasztalataival és egy több száz éves elnevezés létjogosultságát sincs szándékomban megkérdőjelezni. Csupán azt mondom, hogy a változás maga a tudat felszabadítása, nem pedig addigi tartalmának átformálása. Konyhanyelven: AZ ALKOHOL NEM TUD ÚJ ÉRZÉST ADNI, CSAK AZT HOZZA ELŐ AMI BENNÜNK VAN.
Lehetnek ezek olyan dolgok, amiket hagyunk érvényesülni a hétköznapokban, de olyanok is amiket elfojtunk. Mindenesetre alkohol hatására előjönnek.
A kérdés minden ilyen szituációban csupán az, hogy mit kezdünk vele.
Én tegnap nagyon vágyódtam, de nem tettem semmit, mert az érzések katyvaszában amolyan régimódi lány vagyok. Szeretek is az lenni, csak rohadt nehéz. :-)
UI:Ha széthullik egy barát sok éves kapcsolata, akkor lehetnek Menyhárt Tamásnak kurva jó képei, de inkább inni kell, meg beszélgetni, mint festményeket nézegetni. És ezt borral meg bor nélkül is így gondolom.
Ja és assz'em a Jóisten kezd kissé szenilis lenni, mert nőként, barátként és lelkigondozópalántaként teljes biztossággal kijelentem, hogy a tavasz idén nem a szerelem, hanem a szintén sz-szel kezdődő, szakítás évszaka volt. Az elejére még emlékezett a drága Mindenható. De mi lesz, ha még jobban megöregszik?
2010. június 16., szerda
SMS-avagy: ezt hoztam ki belőletek . ? ! :-)
Rengeteg sms fér a telefonomba. Most betelt. Ilyenkor az szokott történni, hogy gondolkodás nélkül kiválasztom az "összeset törli" opciót. Nem őrizgetek száz éves üzeneteket és nincs ki füzetkém sem, amibe átírogatnám a különösen tetszetőseket. Ebből a szempontból nem vagyok túl szentimentális.
De most épp be volt zárva a bérletpénztár és kellett várnom tíz percet. Ez az idő minden másra kevés lett volna. Arra jó volt, hogy elkezdjem nézegetni az smseket. Tavaly őszről találtam a legrégebbit. Egyik-másikat nem értettem, némelyiken mosolyogtam, akadt amin kacagtam, voltak amiken majdnem sírtam a nosztalgiától és néhány olyan is előkerült, ami annak idején baromira megbántott.
Van amelyik idejét múlta, mások most is érvényesek...Jó volt megnézni, kik miért és hogyan gondoltak rám az elmúlt több mint fél évben. Sokuknak köszönöm. Az apró szívességeket, az együtt töltött órákat, a szeretetet ami irántam él bennük meg ilyesmi. Hogy kinek mit, azt úgyis tudja mindenki személy szerint.
Mindenesetre most van elég tárhely, hogy további szeretgetéseteket karakterekben is kifejezzétek. :-) Jó, hogy vagytok!
Ahány ember, annyi üzenet és kapcsolat! Íme páran így gondoltak rám (a sorrend minden szempontból random és persze sok mindenki kimaradt,de azért...):
"Szia! boldog nevnapot! :-) mar csak kettot kell aludni és megyek! :-)puszi ui:furi neked sms-t írni :-)"
"Boldogságos réka napot :-) szombaton meg tali. puszi.ölelés"
" Hali!mizujs veled?mikor jössz vissza?ha v.it nem találsz az tuti nálam van.szinte már át vagy költöztetve.pusza"
"Szia Réka, kérlek olvassatok le a gazorat még ma és vagy a...címre, vagy sms-ben, vagy az ajtora tegyétek ki, mivel ma ötkor megyek anyosomhoz is,köszi, üdv"
"Szia megint :) olyan jó lenne ha itt lennél, nagyon beszélgetnénk meg mégjobban megölelnélek =)mindenki hiányol, fontos vagy :) kegyél jól, kérlek :) szia rékáám"
"Nyugodj meg, többé nem hívlak, Te emberi és erkölcsi 0!"
"SajnalomHogyNemVoltalItt...nagyon JólSikerültAm.RadGondoltamMikorJátszottam.Érezted?"
"Vagygyerefehervarra,vagyhivjbarmikor,vagykeddtőlgyereat!"
"Kellemes Nőnapot kívánok Drága :)"
"Haho!Lyilylyaék felhívtak KV-zni, ugyh ebédeljetek batran, mert tuti lassu leszek."
"Szeretlek Kicsilány!;)...boldog voltam ma este!"
"Rékam, ma Szmbhelyre visszük Lucát orvoshoz.holnap tudunk talalkozni!pusz"
"Csökketettük a forgalmi díjat! Most a reload nettel belföldön, 5Ft/MB-ért netezhetsz.Igy annyit fizetsz, amennyit netezel. Info:djuice.hu"
"Szia mehetek érted?"
"Lávju;reémlem sikerült minden, én szokas szerint ugy csinalok mintha csinálnék valamit, bar most annyira nem eroltetem meg magamh ugy tunjön:)pihenj.puszi"
"Hoznál egy kenyeret? Kifizetem.Love"
"Szia,négy ember hiányzik,amint a bizonytalankodóim igent mondanak, jelzem. Köszönet!"
"Szia kicsim!örülök, hogy ízlik.Lázad nincs?Ha ugy gondolod gyere haza orvoshoz puszi"
"Szió Rékus!8-kor Oktogon jó neked? Majd összecsörgünk, ha nem találnánk egymást ok? Irj majd!puszika!"
De most épp be volt zárva a bérletpénztár és kellett várnom tíz percet. Ez az idő minden másra kevés lett volna. Arra jó volt, hogy elkezdjem nézegetni az smseket. Tavaly őszről találtam a legrégebbit. Egyik-másikat nem értettem, némelyiken mosolyogtam, akadt amin kacagtam, voltak amiken majdnem sírtam a nosztalgiától és néhány olyan is előkerült, ami annak idején baromira megbántott.
Van amelyik idejét múlta, mások most is érvényesek...Jó volt megnézni, kik miért és hogyan gondoltak rám az elmúlt több mint fél évben. Sokuknak köszönöm. Az apró szívességeket, az együtt töltött órákat, a szeretetet ami irántam él bennük meg ilyesmi. Hogy kinek mit, azt úgyis tudja mindenki személy szerint.
Mindenesetre most van elég tárhely, hogy további szeretgetéseteket karakterekben is kifejezzétek. :-) Jó, hogy vagytok!
Ahány ember, annyi üzenet és kapcsolat! Íme páran így gondoltak rám (a sorrend minden szempontból random és persze sok mindenki kimaradt,de azért...):
"Szia! boldog nevnapot! :-) mar csak kettot kell aludni és megyek! :-)puszi ui:furi neked sms-t írni :-)"
"Boldogságos réka napot :-) szombaton meg tali. puszi.ölelés"
" Hali!mizujs veled?mikor jössz vissza?ha v.it nem találsz az tuti nálam van.szinte már át vagy költöztetve.pusza"
"Szia Réka, kérlek olvassatok le a gazorat még ma és vagy a...címre, vagy sms-ben, vagy az ajtora tegyétek ki, mivel ma ötkor megyek anyosomhoz is,köszi, üdv"
"Szia megint :) olyan jó lenne ha itt lennél, nagyon beszélgetnénk meg mégjobban megölelnélek =)mindenki hiányol, fontos vagy :) kegyél jól, kérlek :) szia rékáám"
"Nyugodj meg, többé nem hívlak, Te emberi és erkölcsi 0!"
"SajnalomHogyNemVoltalItt...nagyon JólSikerültAm.RadGondoltamMikorJátszottam.Érezted?"
"Vagygyerefehervarra,vagyhivjbarmikor,vagykeddtőlgyereat!"
"Kellemes Nőnapot kívánok Drága :)"
"Haho!Lyilylyaék felhívtak KV-zni, ugyh ebédeljetek batran, mert tuti lassu leszek."
"Szeretlek Kicsilány!;)...boldog voltam ma este!"
"Rékam, ma Szmbhelyre visszük Lucát orvoshoz.holnap tudunk talalkozni!pusz"
"Csökketettük a forgalmi díjat! Most a reload nettel belföldön, 5Ft/MB-ért netezhetsz.Igy annyit fizetsz, amennyit netezel. Info:djuice.hu"
"Szia mehetek érted?"
"Lávju;reémlem sikerült minden, én szokas szerint ugy csinalok mintha csinálnék valamit, bar most annyira nem eroltetem meg magamh ugy tunjön:)pihenj.puszi"
"Hoznál egy kenyeret? Kifizetem.Love"
"Szia,négy ember hiányzik,amint a bizonytalankodóim igent mondanak, jelzem. Köszönet!"
"Szia kicsim!örülök, hogy ízlik.Lázad nincs?Ha ugy gondolod gyere haza orvoshoz puszi"
"Szió Rékus!8-kor Oktogon jó neked? Majd összecsörgünk, ha nem találnánk egymást ok? Irj majd!puszika!"
Magányos Tündérmenet Baudelairerel
Tegnap este egyedül voltam. Na jó, ma is de tegnap szomorkodtam. Az meg olyan dolog, ami sose jó, csak néha nem tudjuk elkerülni. A lényeg, hogy sok könnyemet zsebkendőbe tettem, aztán jópár virtuális ölelést is kaptam. Pont annyit, hogy legyen kedvem és erőm egy bögre (nemisecsetelemmilyenfinom) forrócsokit csinálni.
Mivel az egyik legjobb dolog ebben Bosnyák téri kócerájban, hogy belül nagyon széles az ablakpárkány, ilyenkor (is)ki lehet oda ülni és csak bámulni kifelé. Ültem a kis bögrémmel lenge hálóruhában a hűvös esti szélben és Dzsida Jenő megzenésített verseit hallgatva néztem, hogyan táncolnak az általam feltett zenére a fák a széllel.Szólt a kedvencem a Tündérmenet, az esti teázás, a Kéne valaki, meg más szépségek. Végül az esti hallucinációknál döntöttem úgy, hogy bebújok az ágyba, paplanom fölött pedig Baudelairet fogom két kézzel. Elolvastam az A művész hitvallását, a Tündérek adományait, aztán a Magányon bólogatóan lehunytam a szemem és egy bolond költő gondolataival magamban szenderedtem el.
Ildomos jól használni az egyedüllétet, különben magánnyá változik. Mert a két dolog nem ugyanaz. Kiskoromtól kezdve sokat voltam egyedül, de ritkán éreztem magam magányosnak. Mostanában szinte mindig vannak körülöttem, rengeteg emberrel találkozom, csinálunk minden félét, sokukat nagyon szeretem, mégis magányos vagyok.
Azt hiszem ez a társas magány egyik formája, vagy mindenesetre ahhoz nagyon hasonló. Nem azért van, mert töltök időt egymagamban, ettől függetlenül alakult ki. Olyan vagyok mint egy megtépázott fa, aki siratja az elvesztett ágait és küszködik, hogy újakat tudjon hajtani.Régebben egyedül sem voltam magányos,belül mostanság mások közt is az vagyok.
De a tegnap este így is nagyon szép volt és kell, hogy legyen még belőle.
UI: Mellékelem ezt a régtől fogva szeretett csodát.Köszönöm Dzsidának és a zenekarnak, akiket annak idején igazán megkedveltem és pár igazán szép emlék fűz hozzájuk. (Főleg a Manóorrúhoz :-) )
Mivel az egyik legjobb dolog ebben Bosnyák téri kócerájban, hogy belül nagyon széles az ablakpárkány, ilyenkor (is)ki lehet oda ülni és csak bámulni kifelé. Ültem a kis bögrémmel lenge hálóruhában a hűvös esti szélben és Dzsida Jenő megzenésített verseit hallgatva néztem, hogyan táncolnak az általam feltett zenére a fák a széllel.Szólt a kedvencem a Tündérmenet, az esti teázás, a Kéne valaki, meg más szépségek. Végül az esti hallucinációknál döntöttem úgy, hogy bebújok az ágyba, paplanom fölött pedig Baudelairet fogom két kézzel. Elolvastam az A művész hitvallását, a Tündérek adományait, aztán a Magányon bólogatóan lehunytam a szemem és egy bolond költő gondolataival magamban szenderedtem el.
Ildomos jól használni az egyedüllétet, különben magánnyá változik. Mert a két dolog nem ugyanaz. Kiskoromtól kezdve sokat voltam egyedül, de ritkán éreztem magam magányosnak. Mostanában szinte mindig vannak körülöttem, rengeteg emberrel találkozom, csinálunk minden félét, sokukat nagyon szeretem, mégis magányos vagyok.
Azt hiszem ez a társas magány egyik formája, vagy mindenesetre ahhoz nagyon hasonló. Nem azért van, mert töltök időt egymagamban, ettől függetlenül alakult ki. Olyan vagyok mint egy megtépázott fa, aki siratja az elvesztett ágait és küszködik, hogy újakat tudjon hajtani.Régebben egyedül sem voltam magányos,belül mostanság mások közt is az vagyok.
De a tegnap este így is nagyon szép volt és kell, hogy legyen még belőle.
UI: Mellékelem ezt a régtől fogva szeretett csodát.Köszönöm Dzsidának és a zenekarnak, akiket annak idején igazán megkedveltem és pár igazán szép emlék fűz hozzájuk. (Főleg a Manóorrúhoz :-) )
2010. június 14., hétfő
Sz.-nek mert szeretem
A történet abszolút analogikus. Úgyhogy, akinek inge vegye magára. Segítek begombolni.
Szóval van ez a gólya a sok közül. Tagadhatatlan, hogy kissé parás a helyzete. Valljuk be, (látszólag!) többet szív mint a többi. Elég sajátos a felhőcskéje. Sokkal kreatívabb mint a másikak ettől különös, vagy ha úgy tetszik különleges. De ezzel jócskán megnehezíti a gólya feladatát és helyzetét. Óriási kihívások elé állítja, amiket magának kell megoldania.
Ez egy darabig megy is, aztán észrevesszük, hogy a gólyánk másfelé kacsintgat. Látszólag azért, hogy elhagyja felhőcskéjét és máshol, másikkal könnyebben legyen boldog. Még el is repül a felhőjétől, mintha meg akarna futamodni. A felhő meg persze elkezd puffogni, miért nem elég jó neki az, amit ő megteremt. Még sír is, hiszen azt hiszi a madár azért ment el, mert nem szereti.
De a gólya csak egy icipici időre tűnt el. Segítséget kért valamelyik másik felhőtől, ami kevésbé macerás dolgokat csinált, hogy mindenre felvértezve visszamehessen a sajátjához. A felhő meg persze nagyon megörült és vígan teremtgette tovább a különféle dolgokat.
Csudajó vég ez egy rajzfilmnek. Az életnek is az lenne, de a mi gólyáink nem mindig ilyen kitartóak. Bennük van az Isten adta vágy, hogy legyen egy felhőjük, aki aztán magából teremt kettejüknek ezt - azt, de nemigen veszik komolyan (legalábbis amíg van). Ugyanúgy félnek a nehézségektől és a felelősségtől, mint a film hőse, és hozzá hasonlóan másfelé kacsintgatnak, majd lelépnek. De a rajzolt gólyával ellentétben nem megoldást akarnak találni, csak menekülnek bele a vakvilágba. Mi meg toporzékolunk és sírunk mint a filmbéli habos-babos felhőcske, hogy fikarcnyit sem szeretnek, ha nem is akarnak kitartani mellettünk. Meg fintorgunk, hogy akkor ki mellett fognak. Pedig…mi olyan jó dolgokat tudunk teremteni: krokodilt, cápát, gyereket. De nem kell.
A filmes gólya azért ment vissza, mert rájött, mi a feladata az életben és be akarta tölteni. Be és nem ki. Mert mi földi gólyák és felhők sokszor csak kitöltjük az életünket, általában szép meg jó dolgokkal, de azokat a dolgokat kihagyjuk az életünkből, amik nemcsak ki, hanem be is töltenék. És erre vagy rá sem jövünk, vagy meg sem próbálunk rajt igazán változtatni.
Most feltehetném azt a rendkívül naiv kérdést, hogy ha az a gólya egy öt perces rövidfilmben képes így viselkedni, akkor a mi gólyáink miért nem, de a: pasiból vannak meg a rossz hímekkel találkoztál, de azt hiszem ezek a válaszok a megoldásnak még a felszínét sem kapargatják. Szerintem félnek, nem mernek felelősséget vállalni, nem adják („ki” )magukat, nem fogadnak be feltétel nélkül másokat, bennük van az akarat, de elnyomják vagy másra vetítik ki stb. stb.
Na, ezt most részben azért is írom, mert az utóbbi napokban többen is megtaláltak párkapcsolatos, pasis, mindenféle dolgaikkal. Többek közt Sz. is mondta, hogy fél, és nem a legrózsásabb a helyzet. Ettől meg nagyon felhúztam magam. Mert őt én már évek óta nagyon szeretem. Tényleg Lieblingem a leányzó. És ettől rögtön megértettem, mitől utálta meg a Rozmár és a Hangya szinte látatlanban a másik Sz.-et az életemből. Azért mert bántott engem. Ők meg nehezen tűrik. Én is nehezen tűröm, ha Sz. –et boldogtalanná teszik. Pedig olyan szerelmes. És utálnám, ha át kellene élnie amit nekem. De vannak ezek a pasik. Akik kitömik a zsebeiket a karrierjükkel meg a bankkártyájukkal, vigasztaló haverokkal, nőkkel…és ezt baromi sokáig tudják csinálni. Majdnem addig ameddig akarják. A kulcsszó pedig a majdnem. Mert a Facebook tanulsága szerint az én „Azthittemszeretpárom” is úgy gondolja, Christian Troynak (a Nip Tuck című sorozat fő”hőse”, számomra a szánalom mintapéldánya, igazi célt tévesztett lúzer bla bla) lenni jó dolog. Azonosul egy hál” Istennek csak virtuálisan létező személlyel, aki bár csak részleteket láttam a sorozatból, mindent megvalósít amit nem kéne és semmivel sem kezd semmit amivel érdemes. Szóval még rá sem jött, hogy Barney Stinson csak akkor lesz boldog, akkor lesz jól ha Ted Mosby és Marshall Eriksen keverékévé válik.
És lehet, hogy ez van a Sz. kicsi szíve apró csücskének a választottjával is. Remélem nem. Bízom benne, hogy ez a srác egy szerető és tanulékony gólya, aki nem követi el többször ugyanazt a hibát. Mert ha igen, akkor csak ideig- óráig húzza majd a karrierjével és pótlékaival kitömött zsebekkel. Egyszer bűzleni kezd az, az ing. És ki tudja hány esélyt kap még a világmindenségtől.
Szóval baromi gyorsan kapcsolnia kéne, mielőtt elveszít egy olyan fantasztikus csajt mint Sz. Hiszen ha őt is elszalasztja,akkor lehet hogy már soha senkinek sem tudja őszintén kimondani a világ legszebb paradoxonát a Fel című filmből, hogy:
Kérlek, kérlek légy a foglyom!
UI:Az utolsó szavakat olyan szépen tudom mondani. mosolyfej pont
2010. június 8., kedd
A remény rabjai
Klasszikus amerikai, börtönös. Még a vége is happy and. Ennek ellenére közel egy hete nem megy ki a fejemből, ami az első és az utolsó képkocka között történt. Azon gondolkodtam, hogy tud egy film egyszerre riasztó, undorító, felháborító, félelmetes, humoros, szép, megnyugtató és varázslatos lenni. Azt hiszem ez csak akkor lehetséges, ha valami életszerű. Mert a mi kis világunk élőlényei, tárgyai, érzelmei, gondolatai és történései rengeteg színből állnak. A rengeteg színnek pedig rengeteg árnyalata van, hogy egyáltalán ne uatkozzunk ebben a földi kalandban.Így hát a film sem volt unalmas, sőt...Ez volt az első ilyen témájú film, amit úgy is nyagyra értékelek, hogy az átlag embernél egy kevéssel többet tartózkodom havonta a rács másik oldalán. Persze sok helyen bele lehetne kötni, de nem akarok. Azért nem, mert a börtönlélektan ábrázolása (amennyire személyes tapasztalatom alapján bármennyire is megítélhetem) maradéktalanul hiteles. Ebben hoz újat és színvolalasabbat a többi hasonló filmmel szemben. Kísérteties volt a vásznon végignézni, a "rabjaim" a saját bőrükön tapasztalnak. Percenként tudtam volna közben rámutatni apró nüanszokra, amiket csak bent lehet érezni. Ott viszont nagyon! De ez csak a "börtönjáró" elkalandozása. Azt hiszem, a film azoknak is nagy élmény akik nem a rácson túl töltik a szabadidejüket.
Kemény film. Assz'em már az első negyed órában elő kellett vennem a zsebkendőt. Akadt néhány mélypont. Mikor Brooksot kiengedték...majdnem kikapcsoltam. Az ő személye...á, nem lehet elmondani. És a többiekét sem. Látni kell, nem csak nézni, akkor érzi az ember.
Hajnal volt, mire megbefejeztem. Egyedül, mert a rozmár már az elején bealudt. Nem is tudom hány zsepis volt, de elég sok fájdalom távozott a kicsi szívemből a szememen át. Azon kevés film közé tartozik, amit szeretnék még meg nézni, de legközelebb nem szabad egyedül. Ilyeneket csak valaki vállán érdemes átélni, mert annyi benne a szomorúság, hogy ha...
Ui:Köszönöm a Rozmárnak, hogy megnézette velem.
2010. június 7., hétfő
2010. június 4., péntek
Megnősült
Első szerelem. Az egész gimi ezzel telt. Az első évet kamaszosan elbénáztuk, már ami a szeretsz, nem szeretsz, és a járjunk, ne járjunk kérdést illeti. Egymásba szerettünk. Sosem jártunk. De mindenki szemében egy pár voltunk. Azt hiszem a magunkéban is.Aztán szép lassan barátok lettünk. Sülve-főve együtt voltunk. A középiskolás évek élményeinek nagy része közös volt. Biztos talajt adtunk egymás lába alá. Bármi is történt, mindig tudtuk, hogy a másik szeret, tisztel, velünk van, bízik bennünk. És jó volt így kamasznak lenni.
Persze voltak balhék, haragszom rádok, meg nagyjelenetek (mondjuk mikor faképnél hagytam a bálterem közepén, sok száz ember előtt, az utolsó lassú számnál), hogy lehessen időnként őrlődni, aztán félhomályban gyertya mellet vagy épp másképp kibékülni.
Zűrös volt, nem tagadom. Azt mondta: szereti azt az érzést, amit kettőnk hullámvasútja ad. Én is szerettem, csak elfáradtam benne. Abban a "barátságban", amiben évek után is olyan szerelmes levelet tudott nekem írni, hogy most is belesajdul a szívem. Abban a "barátságban" amiben elmondta, hogy a puszta létemtől kisiklott a párkapcsolata, abban a "barátságban" ami olyan erős érzelmi és fizikai függéssel járt, hogy bárhol volt is a másik, éreztük minden gondolatát és rezdülését.
Aztán elszakadt a cérna. Nem bírtam. Távol tartottuk magunkat egymástól. Szánt szándékkal, erőszakkal. Mocskosul fájt, de szükség volt rá. Szerelem volt. De azt,hogy párkapcsolat, házasság...legyen belőle, már az első évben elcsesztük, mindegy miért és hogyan.
Aztán szerelmesen barátkoztunk évekig "ááá nem"-ek és "de hátha mégis"-ek közepette. Olykor nem tudtuk mit akarunk, máskor meg nem mertük megtenni. Féltünk magunktól. Fiatalok voltunk. Együtt tanultuk a világot, és túl sokat bántottuk a másikat leckeírás közben. Annyit, hogy nincs értelme azon gondolkodni, helyre tudtuk volna-e hozni, meg kellett volna-e próbálni másképp csinálni. Úgy döntöttünk elválnak útjaink. Ő elment pár országgal arrébbra, én meg jöttem érettségi után Pestre. (Pedig azt terveztük együtt lakunk majd...)
Szóval elhagyás, fájdalom, küzdés, kiheverés, továbblépés. Sokáig nem volt egyszerű bárkire is pasiként ránézni (aztán Pécsen varázslat...de ez egy másik sztori).
Az utóbbi egy évben többször találkoztunk. Persze sosem magunktól és csak úgy félig-meddig privátban. Furcsa volt, de nem rossz. Találkozni azzal az emberrel, aki nélkül évekig nem tudtam elképzelni a nyolcvanadik szülinapom, akiről azt hittem ő lesz a gyerekeim apja, és egyáltalán: biztos voltam benne, hogy ő a nagy Ő. Ez több is mint furcsa. És akkor még meg sem említettem a bejegyzés címét és okát. Tudni illik: ma megnősült.
Házasságot kötött, frigyre lépett, elvett valakit. Azt a valakit, akivel le akarja élni az életét. Akitől gyerekei születnek, aki mellett kitarthat, akivel megoszthatja minden örömét és bánatát, míg végleg le nem hunyja a szemét. És a durva az egészben az, hogy én most nem sablon maszlagként, hanem igaz örömmel tudom leírni azt, hogy nem bánkódom, hogy ez így van rendjén, hogy remélem boldog lesz.
Egy ideje továbbléptem. Csudaszép kamasz szerelem volt, de ez csak néhány ember életében maradandó. Az "A" verziót általában elcsesszük. Azt hiszem ez az ember-lét egyik sajátossága. Még jó, hogy nem csak egy lehetőségünk van. Ő jól élt a másodikkal. Én majd egyszer igyekszem ugyanezt tenni a harmadikkal. Aztán öregségünkben bemutatjuk egymásnak az unokáinkat és szép életről árulkodó ráncokkal, sokatmondó mosollyal ballagunk egymás mellett.
Az élet nem egyféleképp tud teljes lenni. Hál' az égnek több lehetőséget is kapunk. Csak vigyázni kell, mert nem tudhatjuk melyik az utolsó. A lehetőség ajándék, de a döntés felelősség. Ő eljutott odáig, hogy letegye a voksát egy nő mellett. Én pedig már nem bánom, hogy nem én vagyok az. Sosem tudjuk visszakérni magunkat a másik szívéből, de nem is kell. Sokat adtunk egymásnak és vettünk is el tőle. De ez a múlt. És már nem sok köze van sem a jelenlegi, sem a majdani boldogságomhoz.
2010. június 3., csütörtök
Kívül nem látszik. Belül tombol!
Hirtelen feltámad a szél, sötétebb színre vált a boltozat, itt-ott mennydörgés hallatszik, elerednek az ég könnyei, Isten pedig időnként cikkcakkos vonalban, sárgán vigyorog.Mindenki húzza fel az esernyőjét, keresi a tartalék pulcsiját, majd fejvesztve rohan valami biztonságosnak tűnő helyre, ahol azon kezd parázni az embertársaival, mikor csap bele a villám.
Én szeretem a vihart. Megnyugtat. Vigyorgok ha villámlik és kicsit sem ver gyorsabban a szívem. A vihar élővé tesz. Elgondolkodsz, mi történhet? Vizes leszel? Akkor megszáradsz. Vagy beléd csap a mennykő? Ez esetben valószínűleg meghalsz. No, itt az izgalom a dologban. Ilyenkor valósággá válik, hogy bármelyik pillanatod lehet az utolsó. A mostani is. Esély van rá, hogy ma már nem fekszel le az ágyadba, vagy holnap nem kelsz fel onnan. Hogy nem találkozol azzal, akihez épp indultál, nem ölelheted át többet akit szeretsz, nem lehetsz tájékozottabb a világ dolgaiban, nem játszhatod a kedvenc játékod, nem szórakozhatsz, nem lehetnek kis emberpalántáid, nem teljesítheted ki magad a hivatásodban, és lemaradsz arról az idillről, hogy nyolcvan éves korodban két hintaszék egymás mellett ring a tornácon bennük a pároddal meg veled.
Na ez durva. Nem is kicsit. Csoda, ha az emberek pánikolnak ha tombol a vihar? Egyáltalán nem. Hiszen valóban félelmet kelt. Félelmet attól, hogy elcsesztük az életünket és ezután is elfogjuk. Félelmet attól, hogy nem merünk lépni, dönteni, felelősséget vállalni, kitartani, szívből nevetni...borzongató, hogy nem teszünk meg mindent magunkért és ez bizony azzal jár, hogy az utolsó pillanat elcsigázott, üres, boldogtalan, célttévesztett emberként ér minket. Úgy meg valljuk be, elég szar lenne távozni a kék bolygóról. De pont ezért jó a vihar. Mert figyelmeztet. Könyörtelenül és világosan láttatja a helyzeted. Amikor bármelyik másodpercben elveheti az életed egy fentről lecsapó fényhullám, akkor nem arra gondolsz, hogy kéne még venni estére egy kiló kenyeret, hanem arra, hogy hadd maradjak még egy kicsit ...(és itt mindenki csak magának tudja befejezni a mondatot). Csak mi tudjuk mire van szükségünk ahhoz, hogy kicsi szívünk utolsó dobbanása ne egy fájdalmas sikoly legyen.
Az a helyzet, amit a vihar megteremt, remek lehetőség a fesztelen gondolkodásra. Mert veszélyhelyzetben az egóm és a(az egyébként fontos) racionális szarjaim nélkül mérlegelek. Akkor tisztán érzem mi jó nekem és mi nem. Mit mulasztottam el megtenni és mit csinltam rosszul. Mit kellene helyrehoznom és mit nem. Mitől fejlődök és mitől nem stb.
...Szeretem a vihart. Megnyugtat...
UI: Hogy is szokták mondani:Lehet, hogy soha nem csap beléd a villám. Lehet, hogy igen. Szóval ötven ötven. Meg az is, hogy ez bárki mással megtörténik. Akár azokkal akiket szeretünk. Közülük is bármikor elmehet valaki. Tudják, hogy szeretem őket? Velük vagyok? Nem bántottam meg őket? Számíthatnak rám? Teszek azért, hogy boldogok legyenek? Nem mulasztottam el megtenni valamit? Meg a többi sablonos kérdés, amiket vagy feteszünk magunknak most és...vagy akkor bukkannak fel legközelebb, mikor mar a bűntudat, hogy a sokadik embert vesztettük el örökre egy természeti jelenség vagy a saját baromságunk miatt.
Ismétlem: A vihar lehetőség!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)