Bagira Pécsett

Nagy találkozás volt. Vagy legalábbis azt hiszem. Oly'formán tűnt, mintha a földi létnél régebbi időkből származna az ismeretség. Talán emiatt kedveltük meg egymást annyira hirtelen, és nagyon. Már, ha megkedveltük. Most már ezt is csak hinni lehet. Tudni semmi esetre sem. Az biztos, hogy mindvégig szürreálisnak tetszett az egész. A körülmények csatáztak velünk, két elvarázsolt lélekkel. Hol ők, hol mi álltunk nyerésre.
Másként szólva, olyan volt, mint egy jól megépített hullámvasút. Az összes belső szervem felfordult az utazás során. Mostanra a szív szapora dobogással, a gyomor görccsel lázad. A máj alkoholért, a tüdő levegőért kiált.
Talán fel kell adni, hiszen egyre nagyobb szakadék feszül a szavak és a tettek között. És, mert szentül hiszem, hogy szabad akaratunk van életünk alakításában. Isten minden nap utakat és lehetőségeket kínál, de a döntés a miénk.  Ő is minden nap választ, de soha sem engem, Hogy gyávaságból, szeretetből, vagy bölcsességből, azt csak a csillagok tudják. Én csak azt érzem, hogy ilyenkor összeszorul a torkom. Bármennyire is igyekeznék úgy tenni, nem egy arizonai kaktusz vagyok ezer óriástüskével, aki el tud raktározni több liter vizet. Kiszáradok ha nem esik az eső. Jól is van ez így. Kell a lélek az emberbe.
Viszont lassan illik belátnom, hogy nem férnék be a legfontosabb dolgai közé, ha arra a bizonyos képzeletbeli lakatlan szigetre kellene becsomagolnia, amit egy térképen sem jelölnek, s ahova mindenki csak azt a néhány dolgot viheti magával, ami végtelenül fontos számára.
Szóval, ha úgy tetszik nem én vagyok a kedvenc színe a szivárványban. 
Ezen gondolkodtam ma este, mikor is a szemem szomorú színűre váltott. Mert ő még csak meg sem mutatta, milyen a sajátja. Vagy legalábbis nem nekem, hanem annak akivel reggel ébredni szeretne.
Hazugság lenne azt mondani, hogy nem fáj a felismerés vagy, hogy ne úszott volna bele Pécs esti fényeibe néhány könny a szememből. De tudom, hogy majd elmúlik. Mert ahogy Petra a Dzsungel könyvéből idézné: "Bagira vagyok, és magamban van az erőm!"

Strand meg az élet

Ma egy iszapos tóban ücsörögve az jutott eszembe, talán az élet olyan mint strandon lenni. Vannak magányosan úszók és nagy társaságban pancsolók. Kicsik és nagyok. Barátságosak, meg olyanok akik eléd tolakodnak a jégkrémes pultnál.
Előfordul, hogy néha fejbe talál egy gumilabda, vagy megbotlasz egy éles kőben amiben elvágod a lábad. Az is lehet, hogy napozni szeretnél és követni kezd az árnyék.
De olyan is van, mikor ajándék sört kapsz, vagy már-már ésszerűtlenül sok fokhagymával eszed a sajtos-tejfölös lángost, s azt gondolod: minden kerek.
Ha odaülsz egy hangyaboly mellé, előbb-utóbb belátod, hogy többen vannak, sőt erősebbek is. Úgyhogy arrébb telepedsz, remélve, hogy ott is egyenletesen ér a fény, hiszen ellenkező esetben ezer évig magadon hordod majd pár röpke pillanat nyomát, ami esetenként fájdalommal is járhat.
Viszont mikor a köveken át beevickélsz a tóba, rábízod magad a vízre és lebegsz, végtelen béke tölt el.
Azt hiszem, ezt szeretem leginkább a strandolásban és az életben. Meg persze a lángos se kutya.