Szeretlek forralat bor!

Minden decemberben ellepik az utcákat a kis forralt bor árusító bódék. Az emberek közlekednek, élik a mindennapi rutint. Otthonról munkába, munkából haza; egyik találkozóról a másikra; bevásárlásból a bankba...Na most, ilyenkor mindig szembe jön egy kis bódé. A nép fia vagy leánya azt gondolja magában: "Miért is ne!" Aztán elhangzik a következő mondat: "Két deci forralt bort kérek." És ettől a néhány szótól minden megváltozik. Az arcok vidámabbak, gazdáik közlékenyebbek lesznek, és egy kicsit jobban viselik a sokuk által gyűlölt tél látszólagos nehézségeit. Szinte minden járókelő belekóstol egyik vagy másik fahéjas-szegfűszeges csodába, de épp annyit iszik, hogy csak a bormámor pozitív hatásai éledjenek fel, s ne akadályozzák a nap folyását. Ez a kis út menti varázsszer bearanyozza a szélfútta, hófödte, sapka és kesztyűbarát pillanatokat! Szeretlek december! Szeretlek forralt bor!

...első látásra

Ahogy mondani szokták: első látásra. Csak akkor még túl sok volt bennem a kifogás. Illünk-e egymáshoz igazán? Tényleg ő kell nekem? Mi van ha megbánom? Satöbbi. A szokásos nyavalygás. Túl sok volt az észérv. Elnyomták a szívemet. Pedig már akkor is éreztem, hogy nem mindennapi páros lennénk. Hiszen tudjátok. Van az a pillanat, mikor először ránéztek és elakad a lélegzet. Hát, pont ilyen volt. Igyekeztem figyelni a légzésemre és nem túl nagy feltűnést kelteni, de nem igazán sikerült leplezni ziláltságom.
Ez szeptemberben történt. Azóta nem találkoztunk. Egészen máig.
Véletlen volt. Már ha vannak ilyenek. Én nem hiszek bennük. Szóval intéztem a dolgaim a városban. Próbáltam keverni a kellemest a hasznossal...A lényeg, hogy egyszer csak ott termett előttem. Teljes valójában. Földbe gyökerezett a lábam. Jobban vonzott mint valaha.
Először csak kerülgettük a forró kását. Váratlanul ért az egész. Aztán oldódott a hangulat. A múltkori észérvek hamar feledésbe merültek. Mikor végre megtörtént a testi kontaktus, már a torkomban dobogott a szívem. Csodás volt látni és érezni, mennyire passzolunk egymáshoz. Elképzeltem milyen lesz vele holnap, meg holnapután...Nem akartam elválni tőle.Egy kicsit azért még vívódtam magamban. Féltem, hogy túl könnyelmű vagyok.De ma végleg elvarázsolt. Megadtam neki magam.
Gyönyörű cipő.

Úgy lennék most Grincs

November 9-ét mutat a naptár. Az első gyertyát sem gyújtottuk meg az adventi koszorún; nem kellett felvenni a gyapjúbéléses, de mégis csodaszép magassarkú csizmát; nem repült be a kéményen a Mikulás letenni az ajándékokat és meginni a meggy szörpöt meg a tejet; csak az esti órákban látszik a leheletünk szabad térben..szóval olyan borzasztó, hogy a marketingesek már azt hiszik Karácsony van. És ezt a meggyőződésüket hivatásuk segítségévél sikeresen világgá tudják kürtölni, tehát nekünk, egyszerű halandóknak esélyünk sincs elmenekülni előle. Hiszen minden sarkon belefutunk a csilli-villi karácsonyfadíszekbe, a díszcsomagolás miatt kétszeresébe kerülő tusfürdőbe vagy alkoholba, az egyet fizet-kettőt kap táblacsokiba (utóbbit természetesen az év bármely hónapjában preferálom)...Csak az a baj, hogy így elmúlik a varázs mire igazán megérkezhetne az életünkbe ez a kicsi csoda aminek csak kelléke a szegfűszeges forralt bor és a tábla csoki, belül viszont érezzük, hogy többről van itt szó.
Szóval, úgy lennék most Grincs és isten-bizony ellopnám a Karácsonyt az egész világ minden szegletéből!

október 23.-a 23 évesen

Az Operába indultam délelőtt tízre. Aki ismer az tudja, hogy az előző mondat második fele tőlem igen nagy teljesítmény. De igazán hívogató programok voltak. Gondoltam sokkal méltóbb ünneplése lesz ez huszonharmadikának, mint a laptop előtt ülni, esetleg egy szabadon választható tüntetésen hőzöngeni, vagy bármi mást csinálni ezen a napon.

Nagyon fontosnak érzem mind az 56-ra való emlékezést mind azoknak az eszméknek a megőrzését, amik akkor vezethették a forradalmárokat. Az a szabadságharc véleményem szerint egyike azon történelmi eseményeknek, amik miatt ma is bátran vallhatjuk magunkat e nemzet fiainak és lányainak.

Az egyik legfőbb oka a forradalomban résztvevők iránt érzett tiszteletemnek az, hogy a rájuk nehezedő nyomás hatására, felemelték a szavukat az akkori világ legnagyobb elnyomó hatalma ellen. Csodálom őket , mert mertek küzdeni az életükért, az álmaikért. Mert nem voltak hajlandók rettegésben élni. Mert nem hagyták, hogy egy másik nyelv fiainak kénye-kedve határozza meg az életüket.

Ezt az '56 neves és névtelen hősei felé irányuló tiszteletet és szeretetet a családomból hozom, az évek során magamévá tettem és cseppet sem bánom. Viszont most már azt is látom, hogy ez a forradalom és a belőle kiforró szabadságharc nem minden szempontból jó példa a mai magyar emberek számára.

2006-ban, mikor hasonlóan parázs hangulat uralkodott itthon, s körülbelül fél éven át folyamatosan zajlottak a kisebb nagyobb intenzitású tüntetések, jómagam is az utcákat róttam a barátaimmal. Azokban a hetekben történelem órán ugyanazzal az emberrel ültünk szembe, aki előző este a lyukas zászlóval előttünk járva mutatta az utat. Úgy éreztük, tényleg mi írjuk az eseményeket. S ha majd átlapozom az unokám tankönyveit, minden bizonnyal lesz is bennük néhány fotó az akkori zavargásokról. Én pedig nem azt fogom nekik elmesélni amit a tv-ben láttam, hanem ami a zsigerembe égett. Abba a kicsi, kék szemű, magán három méternyi nemzeti színű szalagot és kokárdát viselő lányba, aki szentül hitte, hogy most minden megváltozik.

Át is alakult azóta sok minden, de inkább bennem. A nagypolitikában a változás szikráját sem látom. Kicsit mások az erőviszonyok mint akkor, vagy ezelőtt tizenöt évvel, de a „lényeg” sajnos még mindig ugyanaz. Minden szín egyedüli szeretne lenni a szivárványban. Addig viszont legtöbben már nem jutnak el, hogy akkor megfosztanánk magunkat attól a kavalkádtól, ami egyediségünkkel, emberi mivoltunkkal jár.

Így tett ma az Operában az a nő, aki két Misztrál dal között felugrott és elkezdett üvöltözni. Ott helyben akart forradalmat csinálni. Valószínűleg a saját életében nem sikerült. A karakán nőkkel semmi bajom. A fals „érvrendszerét”, korlátoltságát és minősíthetetlen modorát viszont nehezen toleráltam. Pláne mikor helyette Dzsida verset is hallgathattam volna. Ebben minden valószínűség szerint sokan osztoztak velem. A nő pedig magányos harcos maradt egy szótlan, férfi szárnysegéddel. Miután távoztak, az opera és a balett egészen el is feledtette velem, milyen hatást keltett bennem a hisztéria és a kétségbeesés briliáns keveréke.

A program után kiléptem az ajtón és gondoltam sétálok egyet ebben az Ady párizsi, tréfás faleveleit idéző októberi őszben. Az egyik kereszteződésnél árpádsávos „hazafiakba” botlottam. Pontosabban igyekeztem jól elkülönülve várni, hogy áthaladjanak és elváljanak útjaink. De később kiderült, hogy egyenesen haladok a gyülekezési gócpontjuk felé. A Deák térre vonultak. Nem tudtam pontosan megállapítani, vége van-e a rendezvénynek vagy csak most kezdődik. De bármerre mentem tovább, a „jobb” oldal újabb és újabb szélsőségesei haladtak el mellettem.

Figyelni kezdtem őket. Kicsit úgy mint mikor történelem órán Hitler beszédeit néztük hang nélkül, s közben elemeztük hatása mibenlétét. Félelmetes volt. Mindegyik. A velem egykorú festett szőke, hosszú szempillájú lány; a klasszikus, sárga belsős, skinhead dzsekis, kopasz srác; a minden bizonnyal szittya magyar copfos Rákóczi hasonmás; és a negyvenes anyuka egyaránt félelmet keltett bennem. Ugyanúgy, mint mikor néhány perccel később egyedül sétáltam át egy kis mellékutcán, és szembe jött pár tucat rohamrendőr. De hát magára vessen az a huszonéves lány, aki az októberi napsütésben egyedül az utcára merészkedik egy nemzeti ünnepen.

Talán így gondolta az a hajléktalan is, aki egy másik utamba kerülő politikai rendezvény közelében húzta meg magát. Hallgatta a hatalmas hangszórókból, óriási erővel dübörgő, pozitív töltetű, dinamikus dalokat, no meg a költőként általam is végtelenül szeretett József Attila verseit; s üres tekintettel bámulta a földet, és azt a rajta heverő reklámszatyrot amiben minden bizonnyal az összes vagyona rejlett. Nem tudtam pontosan eldönteni kinek a milyen propagandájába csöppentem bele. Ahogy megpróbáltam az viszont számomra nagyon elgondolkodtató volt. Először a zászlókat figyeltem. Csak piros-fehér-zöld színű volt. Aztán a transzparenseket néztem. Kulcsszavakat kerestem. Találtam is. Aztán a hangok: hip-hop majd József Attila. Végül az arcok és a ruhák. Hm...érdekes. Mindenesetre ennek a tömegnek a szélén egy picivel kevésbé éreztem magam feszélyezettnek. De nem is csatlakoztam volna anélkül, hogy tudnám kik ők, és mit akarnak. Előbb megnézem a Google-ben.

Nem tartom magam gyáva nyúlnak, csak fiatal magyarként egyenlőre tisztábban látom a helyem a civil szféra kezdeményezéseiben, mint a kizárólag politika által vezéreltekben. Tisztában vagyok a kettő összefonódásával, de azzal is, hogy ez nálunk jelenleg elég kaotikus.

Talán az éveim száma az oka, de őszintén hiszek a változás lehetőségében és szükségességében. Hiszek abban, hogy képesek vagyunk a másik szenvedése nélkül is boldogok lenni. Hiszem, hogy mindenkiben ott bujkál az a 21 gramm. Adja Isten, hogy előjöjjön!

Bagira Pécsett

Nagy találkozás volt. Vagy legalábbis azt hiszem. Oly'formán tűnt, mintha a földi létnél régebbi időkből származna az ismeretség. Talán emiatt kedveltük meg egymást annyira hirtelen, és nagyon. Már, ha megkedveltük. Most már ezt is csak hinni lehet. Tudni semmi esetre sem. Az biztos, hogy mindvégig szürreálisnak tetszett az egész. A körülmények csatáztak velünk, két elvarázsolt lélekkel. Hol ők, hol mi álltunk nyerésre.
Másként szólva, olyan volt, mint egy jól megépített hullámvasút. Az összes belső szervem felfordult az utazás során. Mostanra a szív szapora dobogással, a gyomor görccsel lázad. A máj alkoholért, a tüdő levegőért kiált.
Talán fel kell adni, hiszen egyre nagyobb szakadék feszül a szavak és a tettek között. És, mert szentül hiszem, hogy szabad akaratunk van életünk alakításában. Isten minden nap utakat és lehetőségeket kínál, de a döntés a miénk.  Ő is minden nap választ, de soha sem engem, Hogy gyávaságból, szeretetből, vagy bölcsességből, azt csak a csillagok tudják. Én csak azt érzem, hogy ilyenkor összeszorul a torkom. Bármennyire is igyekeznék úgy tenni, nem egy arizonai kaktusz vagyok ezer óriástüskével, aki el tud raktározni több liter vizet. Kiszáradok ha nem esik az eső. Jól is van ez így. Kell a lélek az emberbe.
Viszont lassan illik belátnom, hogy nem férnék be a legfontosabb dolgai közé, ha arra a bizonyos képzeletbeli lakatlan szigetre kellene becsomagolnia, amit egy térképen sem jelölnek, s ahova mindenki csak azt a néhány dolgot viheti magával, ami végtelenül fontos számára.
Szóval, ha úgy tetszik nem én vagyok a kedvenc színe a szivárványban. 
Ezen gondolkodtam ma este, mikor is a szemem szomorú színűre váltott. Mert ő még csak meg sem mutatta, milyen a sajátja. Vagy legalábbis nem nekem, hanem annak akivel reggel ébredni szeretne.
Hazugság lenne azt mondani, hogy nem fáj a felismerés vagy, hogy ne úszott volna bele Pécs esti fényeibe néhány könny a szememből. De tudom, hogy majd elmúlik. Mert ahogy Petra a Dzsungel könyvéből idézné: "Bagira vagyok, és magamban van az erőm!"

Strand meg az élet

Ma egy iszapos tóban ücsörögve az jutott eszembe, talán az élet olyan mint strandon lenni. Vannak magányosan úszók és nagy társaságban pancsolók. Kicsik és nagyok. Barátságosak, meg olyanok akik eléd tolakodnak a jégkrémes pultnál.
Előfordul, hogy néha fejbe talál egy gumilabda, vagy megbotlasz egy éles kőben amiben elvágod a lábad. Az is lehet, hogy napozni szeretnél és követni kezd az árnyék.
De olyan is van, mikor ajándék sört kapsz, vagy már-már ésszerűtlenül sok fokhagymával eszed a sajtos-tejfölös lángost, s azt gondolod: minden kerek.
Ha odaülsz egy hangyaboly mellé, előbb-utóbb belátod, hogy többen vannak, sőt erősebbek is. Úgyhogy arrébb telepedsz, remélve, hogy ott is egyenletesen ér a fény, hiszen ellenkező esetben ezer évig magadon hordod majd pár röpke pillanat nyomát, ami esetenként fájdalommal is járhat.
Viszont mikor a köveken át beevickélsz a tóba, rábízod magad a vízre és lebegsz, végtelen béke tölt el.
Azt hiszem, ezt szeretem leginkább a strandolásban és az életben. Meg persze a lángos se kutya.

Nőnap

Szerintem azért szeretjük annyira a Nőnapot, mert van huszonnégy óránk elképzelni, mennyire jó lenne, ha a pasik egész évben ilyenek lennének.