Az Operába indultam délelőtt tízre. Aki ismer
az tudja, hogy az előző mondat második fele tőlem igen nagy
teljesítmény. De igazán hívogató programok voltak. Gondoltam
sokkal méltóbb ünneplése lesz ez huszonharmadikának, mint a
laptop előtt ülni, esetleg egy szabadon választható tüntetésen
hőzöngeni, vagy bármi mást csinálni ezen a napon.
Nagyon fontosnak érzem mind az 56-ra való
emlékezést mind azoknak az eszméknek a megőrzését, amik akkor
vezethették a forradalmárokat. Az a szabadságharc véleményem
szerint egyike azon történelmi eseményeknek, amik miatt ma is
bátran vallhatjuk magunkat e nemzet fiainak és lányainak.
Az egyik legfőbb oka a forradalomban résztvevők
iránt érzett tiszteletemnek az, hogy a rájuk nehezedő nyomás
hatására, felemelték a szavukat az akkori világ legnagyobb
elnyomó hatalma ellen. Csodálom őket , mert mertek küzdeni az
életükért, az álmaikért. Mert nem voltak hajlandók rettegésben
élni. Mert nem hagyták, hogy egy másik nyelv fiainak kénye-kedve
határozza meg az életüket.
Ezt az '56 neves és névtelen hősei felé
irányuló tiszteletet és szeretetet a családomból hozom, az évek
során magamévá tettem és cseppet sem bánom. Viszont most már
azt is látom, hogy ez a forradalom és a belőle kiforró
szabadságharc nem minden szempontból jó példa a mai magyar
emberek számára.
2006-ban, mikor hasonlóan parázs hangulat
uralkodott itthon, s körülbelül fél éven át folyamatosan
zajlottak a kisebb nagyobb intenzitású tüntetések, jómagam is az
utcákat róttam a barátaimmal. Azokban a hetekben történelem órán
ugyanazzal az emberrel ültünk szembe, aki előző este a lyukas
zászlóval előttünk járva mutatta az utat. Úgy éreztük,
tényleg mi írjuk az eseményeket. S ha majd átlapozom az unokám
tankönyveit, minden bizonnyal lesz is bennük néhány fotó az
akkori zavargásokról. Én pedig nem azt fogom nekik elmesélni amit
a tv-ben láttam, hanem ami a zsigerembe égett. Abba a kicsi, kék
szemű, magán három méternyi nemzeti színű szalagot és kokárdát
viselő lányba, aki szentül hitte, hogy most minden megváltozik.
Át is alakult azóta sok minden, de inkább
bennem. A nagypolitikában a változás szikráját sem látom.
Kicsit mások az erőviszonyok mint akkor, vagy ezelőtt tizenöt
évvel, de a „lényeg” sajnos még mindig ugyanaz. Minden szín
egyedüli szeretne lenni a szivárványban. Addig viszont legtöbben
már nem jutnak el, hogy akkor megfosztanánk magunkat attól a
kavalkádtól, ami egyediségünkkel, emberi mivoltunkkal jár.
Így tett ma az Operában az a nő, aki két
Misztrál dal között felugrott és elkezdett üvöltözni. Ott
helyben akart forradalmat csinálni. Valószínűleg a saját
életében nem sikerült. A karakán nőkkel semmi bajom. A fals
„érvrendszerét”, korlátoltságát és minősíthetetlen
modorát viszont nehezen toleráltam. Pláne mikor helyette Dzsida
verset is hallgathattam volna. Ebben minden valószínűség szerint
sokan osztoztak velem. A nő pedig magányos harcos maradt egy
szótlan, férfi szárnysegéddel. Miután távoztak, az opera és a
balett egészen el is feledtette velem, milyen hatást keltett bennem
a hisztéria és a kétségbeesés briliáns keveréke.
A program után kiléptem az ajtón és gondoltam
sétálok egyet ebben az Ady párizsi, tréfás faleveleit idéző
októberi őszben. Az egyik kereszteződésnél árpádsávos
„hazafiakba” botlottam. Pontosabban igyekeztem jól elkülönülve
várni, hogy áthaladjanak és elváljanak útjaink. De később
kiderült, hogy egyenesen haladok a gyülekezési gócpontjuk felé.
A Deák térre vonultak. Nem tudtam pontosan megállapítani, vége
van-e a rendezvénynek vagy csak most kezdődik. De bármerre mentem
tovább, a „jobb” oldal újabb és újabb szélsőségesei
haladtak el mellettem.
Figyelni kezdtem őket. Kicsit úgy mint mikor
történelem órán Hitler beszédeit néztük hang nélkül, s
közben elemeztük hatása mibenlétét. Félelmetes volt. Mindegyik.
A velem egykorú festett szőke, hosszú szempillájú lány; a
klasszikus, sárga belsős, skinhead dzsekis, kopasz srác; a minden
bizonnyal szittya magyar copfos Rákóczi hasonmás; és a negyvenes
anyuka egyaránt félelmet keltett bennem. Ugyanúgy, mint mikor
néhány perccel később egyedül sétáltam át egy kis
mellékutcán, és szembe jött pár tucat rohamrendőr. De hát
magára vessen az a huszonéves lány, aki az októberi napsütésben
egyedül az utcára merészkedik egy nemzeti ünnepen.
Talán így gondolta az a hajléktalan is, aki egy
másik utamba kerülő politikai rendezvény közelében húzta meg
magát. Hallgatta a hatalmas hangszórókból, óriási erővel
dübörgő, pozitív töltetű, dinamikus dalokat, no meg a költőként
általam is végtelenül szeretett József Attila verseit; s üres
tekintettel bámulta a földet, és azt a rajta heverő
reklámszatyrot amiben minden bizonnyal az összes vagyona rejlett.
Nem tudtam pontosan eldönteni kinek a milyen propagandájába
csöppentem bele. Ahogy megpróbáltam az viszont számomra nagyon
elgondolkodtató volt. Először a zászlókat figyeltem. Csak
piros-fehér-zöld színű volt. Aztán a transzparenseket néztem.
Kulcsszavakat kerestem. Találtam is. Aztán a hangok: hip-hop majd
József Attila. Végül az arcok és a ruhák. Hm...érdekes.
Mindenesetre ennek a tömegnek a szélén egy picivel kevésbé
éreztem magam feszélyezettnek. De nem is csatlakoztam volna
anélkül, hogy tudnám kik ők, és mit akarnak. Előbb megnézem a
Google-ben.
Nem tartom magam gyáva nyúlnak, csak fiatal
magyarként egyenlőre tisztábban látom a helyem a civil szféra
kezdeményezéseiben, mint a kizárólag politika által
vezéreltekben. Tisztában vagyok a kettő összefonódásával, de
azzal is, hogy ez nálunk jelenleg elég kaotikus.
Talán az éveim száma az oka, de őszintén
hiszek a változás lehetőségében és szükségességében. Hiszek
abban, hogy képesek vagyunk a másik szenvedése nélkül is
boldogok lenni. Hiszem, hogy mindenkiben ott bujkál az a 21 gramm.
Adja Isten, hogy előjöjjön!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése