Kívül nem látszik. Belül tombol!

Hirtelen feltámad a szél, sötétebb színre vált a boltozat, itt-ott mennydörgés hallatszik, elerednek az ég könnyei, Isten pedig időnként cikkcakkos vonalban, sárgán vigyorog.
Mindenki húzza fel az esernyőjét, keresi a tartalék pulcsiját, majd fejvesztve rohan valami biztonságosnak tűnő helyre, ahol azon kezd parázni az embertársaival, mikor csap bele a villám.
Én szeretem a vihart. Megnyugtat. Vigyorgok ha villámlik és kicsit sem ver gyorsabban a szívem. A vihar élővé tesz. Elgondolkodsz, mi történhet? Vizes leszel? Akkor megszáradsz. Vagy beléd csap a mennykő? Ez esetben valószínűleg meghalsz. No, itt az izgalom a dologban. Ilyenkor valósággá válik, hogy bármelyik pillanatod lehet az utolsó. A mostani is. Esély van rá, hogy ma már nem fekszel le az ágyadba, vagy holnap nem kelsz fel onnan. Hogy nem találkozol azzal, akihez épp indultál, nem ölelheted át többet akit szeretsz, nem lehetsz tájékozottabb a világ dolgaiban, nem játszhatod a kedvenc játékod, nem szórakozhatsz, nem lehetnek kis emberpalántáid, nem teljesítheted ki magad a hivatásodban, és lemaradsz arról az idillről, hogy nyolcvan éves korodban két hintaszék egymás mellett ring a tornácon bennük a pároddal meg veled.
Na ez durva. Nem is kicsit. Csoda, ha az emberek pánikolnak ha tombol a vihar? Egyáltalán nem. Hiszen valóban félelmet kelt. Félelmet attól, hogy elcsesztük az életünket és ezután is elfogjuk. Félelmet attól, hogy nem merünk lépni, dönteni, felelősséget vállalni, kitartani, szívből nevetni...borzongató, hogy nem teszünk meg mindent magunkért és ez bizony azzal jár, hogy az utolsó pillanat elcsigázott, üres, boldogtalan, célttévesztett emberként ér minket. Úgy meg valljuk be, elég szar lenne távozni a kék bolygóról. De pont ezért jó a vihar. Mert figyelmeztet. Könyörtelenül és világosan láttatja a helyzeted. Amikor bármelyik másodpercben elveheti az életed egy fentről lecsapó fényhullám, akkor nem arra gondolsz, hogy kéne még venni estére egy kiló kenyeret, hanem arra, hogy hadd maradjak még egy kicsit ...(és itt mindenki csak magának tudja befejezni a mondatot). Csak mi tudjuk mire van szükségünk ahhoz, hogy kicsi szívünk utolsó dobbanása ne egy fájdalmas sikoly legyen.
Az a helyzet, amit a vihar megteremt, remek lehetőség a fesztelen gondolkodásra. Mert veszélyhelyzetben az egóm és a(az egyébként fontos) racionális szarjaim nélkül mérlegelek. Akkor tisztán érzem mi jó nekem és mi nem. Mit mulasztottam el megtenni és mit csinltam rosszul. Mit kellene helyrehoznom és mit nem. Mitől fejlődök és mitől nem stb.
...Szeretem a vihart. Megnyugtat...

UI: Hogy is szokták mondani:Lehet, hogy soha nem csap beléd a villám. Lehet, hogy igen. Szóval ötven ötven. Meg az is, hogy ez bárki mással megtörténik. Akár azokkal akiket szeretünk. Közülük is bármikor elmehet valaki. Tudják, hogy szeretem őket? Velük vagyok? Nem bántottam meg őket? Számíthatnak rám? Teszek azért, hogy boldogok legyenek? Nem mulasztottam el megtenni valamit? Meg a többi sablonos kérdés, amiket vagy feteszünk magunknak most és...vagy akkor bukkannak fel legközelebb, mikor mar a bűntudat, hogy a sokadik embert vesztettük el örökre egy természeti jelenség vagy a saját baromságunk miatt.
Ismétlem: A vihar lehetőség!