Megnősült

Első szerelem. Az egész gimi ezzel telt. Az első évet kamaszosan elbénáztuk, már ami a szeretsz, nem szeretsz, és a járjunk, ne járjunk kérdést illeti. Egymásba szerettünk. Sosem jártunk. De mindenki szemében egy pár voltunk. Azt hiszem a magunkéban is.
Aztán szép lassan barátok lettünk. Sülve-főve együtt voltunk. A középiskolás évek élményeinek nagy része közös volt. Biztos talajt adtunk egymás lába alá. Bármi is történt, mindig tudtuk, hogy a másik szeret, tisztel, velünk van, bízik bennünk. És jó volt így kamasznak lenni.
Persze voltak balhék, haragszom rádok, meg nagyjelenetek (mondjuk mikor faképnél hagytam a bálterem közepén, sok száz ember előtt, az utolsó lassú számnál), hogy lehessen időnként őrlődni, aztán félhomályban gyertya mellet vagy épp másképp kibékülni.
Zűrös volt, nem tagadom. Azt mondta: szereti azt az érzést, amit kettőnk hullámvasútja ad. Én is szerettem, csak elfáradtam benne. Abban a "barátságban", amiben évek után is olyan szerelmes levelet tudott nekem írni, hogy most is belesajdul a szívem. Abban a "barátságban" amiben elmondta, hogy a puszta létemtől kisiklott a párkapcsolata, abban a "barátságban" ami olyan erős érzelmi és fizikai függéssel járt, hogy bárhol volt is a másik, éreztük minden gondolatát és rezdülését.
Aztán elszakadt a cérna. Nem bírtam. Távol tartottuk magunkat egymástól. Szánt szándékkal, erőszakkal. Mocskosul fájt, de szükség volt rá. Szerelem volt. De azt,hogy párkapcsolat, házasság...legyen belőle, már az első évben elcsesztük, mindegy miért és hogyan.
Aztán szerelmesen barátkoztunk évekig "ááá nem"-ek és "de hátha mégis"-ek közepette. Olykor nem tudtuk mit akarunk, máskor meg nem mertük megtenni. Féltünk magunktól. Fiatalok voltunk. Együtt tanultuk a világot, és túl sokat bántottuk a másikat leckeírás közben. Annyit, hogy nincs értelme azon gondolkodni, helyre tudtuk volna-e hozni, meg kellett volna-e próbálni másképp csinálni. Úgy döntöttünk elválnak útjaink. Ő elment pár országgal arrébbra, én meg jöttem érettségi után Pestre. (Pedig azt terveztük együtt lakunk majd...)
Szóval elhagyás, fájdalom, küzdés, kiheverés, továbblépés. Sokáig nem volt egyszerű bárkire is pasiként ránézni (aztán Pécsen varázslat...de ez egy másik sztori).
Az utóbbi egy évben többször találkoztunk. Persze sosem magunktól és csak úgy félig-meddig privátban. Furcsa volt, de nem rossz. Találkozni azzal az emberrel, aki nélkül évekig nem tudtam elképzelni a nyolcvanadik szülinapom, akiről azt hittem ő lesz a gyerekeim apja, és egyáltalán: biztos voltam benne, hogy ő a nagy Ő. Ez több is mint furcsa. És akkor még meg sem említettem a bejegyzés címét és okát. Tudni illik: ma megnősült.
Házasságot kötött, frigyre lépett, elvett valakit. Azt a valakit, akivel le akarja élni az életét. Akitől gyerekei születnek, aki mellett kitarthat, akivel megoszthatja minden örömét és bánatát, míg végleg le nem hunyja a szemét. És a durva az egészben az, hogy én most nem sablon maszlagként, hanem igaz örömmel tudom leírni azt, hogy nem bánkódom, hogy ez így van rendjén, hogy remélem boldog lesz.
Egy ideje továbbléptem. Csudaszép kamasz szerelem volt, de ez csak néhány ember életében maradandó. Az "A" verziót általában elcsesszük. Azt hiszem ez az ember-lét egyik sajátossága. Még jó, hogy nem csak egy lehetőségünk van. Ő jól élt a másodikkal. Én majd egyszer igyekszem ugyanezt tenni a harmadikkal. Aztán öregségünkben bemutatjuk egymásnak az unokáinkat és szép életről árulkodó ráncokkal, sokatmondó mosollyal ballagunk egymás mellett.
Az élet nem egyféleképp tud teljes lenni. Hál' az égnek több lehetőséget is kapunk. Csak vigyázni kell, mert nem tudhatjuk melyik az utolsó. A lehetőség ajándék, de a döntés felelősség. Ő eljutott odáig, hogy letegye a voksát egy nő mellett. Én pedig már nem bánom, hogy nem én vagyok az. Sosem tudjuk visszakérni magunkat a másik szívéből, de nem is kell. Sokat adtunk egymásnak és vettünk is el tőle. De ez a múlt. És már nem sok köze van sem a jelenlegi, sem a majdani boldogságomhoz.