Tegnap este egyedül voltam. Na jó, ma is de tegnap szomorkodtam. Az meg olyan dolog, ami sose jó, csak néha nem tudjuk elkerülni. A lényeg, hogy sok könnyemet zsebkendőbe tettem, aztán jópár virtuális ölelést is kaptam. Pont annyit, hogy legyen kedvem és erőm egy bögre (nemisecsetelemmilyenfinom) forrócsokit csinálni.
Mivel az egyik legjobb dolog ebben Bosnyák téri kócerájban, hogy belül nagyon széles az ablakpárkány, ilyenkor (is)ki lehet oda ülni és csak bámulni kifelé. Ültem a kis bögrémmel lenge hálóruhában a hűvös esti szélben és Dzsida Jenő megzenésített verseit hallgatva néztem, hogyan táncolnak az általam feltett zenére a fák a széllel.Szólt a kedvencem a Tündérmenet, az esti teázás, a Kéne valaki, meg más szépségek. Végül az esti hallucinációknál döntöttem úgy, hogy bebújok az ágyba, paplanom fölött pedig Baudelairet fogom két kézzel. Elolvastam az A művész hitvallását, a Tündérek adományait, aztán a Magányon bólogatóan lehunytam a szemem és egy bolond költő gondolataival magamban szenderedtem el.
Ildomos jól használni az egyedüllétet, különben magánnyá változik. Mert a két dolog nem ugyanaz. Kiskoromtól kezdve sokat voltam egyedül, de ritkán éreztem magam magányosnak. Mostanában szinte mindig vannak körülöttem, rengeteg emberrel találkozom, csinálunk minden félét, sokukat nagyon szeretem, mégis magányos vagyok.
Azt hiszem ez a társas magány egyik formája, vagy mindenesetre ahhoz nagyon hasonló. Nem azért van, mert töltök időt egymagamban, ettől függetlenül alakult ki. Olyan vagyok mint egy megtépázott fa, aki siratja az elvesztett ágait és küszködik, hogy újakat tudjon hajtani.Régebben egyedül sem voltam magányos,belül mostanság mások közt is az vagyok.
De a tegnap este így is nagyon szép volt és kell, hogy legyen még belőle.
UI: Mellékelem ezt a régtől fogva szeretett csodát.Köszönöm Dzsidának és a zenekarnak, akiket annak idején igazán megkedveltem és pár igazán szép emlék fűz hozzájuk. (Főleg a Manóorrúhoz :-) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése