Belső(sz)építészeti feladatok

Azt hiszem egyenlőre ki tudok egyezni a sok okos filozófussal abban a tételben, hogy a változás örök. Mostanság olyan dolgokat kezdek értékelni és átértékelni, amikkel ezidáig vagy nem foglalkoztam, vagy máshogy vélekedtem róluk. Azt hiszem a Kis Hippilánynak lassan leáldozóban van. Pedig jó volt. Igazán. Élveztem minden pillanatot, ami ehhez az életstílushoz kötött. A társaságot, a váratlan helyzeteket, a szabadságot(vagy azt ami annak tűnt)...szóval a rengeteg élményt ami átéltem. És persze átélek most is meg ezután is, hiszen attól, hogy változom, nem dobok ki az életemből mindent és mindenkit ami és aki eddig fontos volt. Csak most már általában nem viszek magammal plusz fehérneműt ha délután ötkor találkozom valakivel, mert azzal a tudattal indulok el, hogy haza is szeretnék érni. Ha van valami összejövetel és nincs sok kedvem elmenni, akkor nem dől össze a világ ha otthon maradok. Épp tanulok nemet mondani. Ha épp nem szeretnék valakivel időt tölteni akkor megmondom neki. Megértettem, hogy ha egy társaságban van néhány barátom, az nem ugyanaz mintha az egész társaság a barátom lenne.
Hát ilyen dolgok játszódnak most le bennem, és velem. Kezdem kialakítani a saját személyes teremet. És ez elég kemény dolog. Eddig nem éreztem szükségét, most viszont elengedhetetlennek tartom. Nyáron Cs. azt mondta, milyen jó hogy nincsenek zsilipjeim az emberek felé, mennyire nyitott vagyok.
Most sem arra törekszem, hogy megszüntessem ezt a nyitottságot és közvetlenséget, csak észrevettem, hogy ez nem azonos a naivsággal, az önfeláldozással, a féktelenséggel...Be kellett látnom, hogy vannak személyes igényeim és korlátaim. Ez pedig még elég fájdalmas felismerés számomra. Hiszen az énem változása az életem változását is jelenti. Nem akarok semmit felrúgni, csak más alapokra szeretném helyezni azokat a dolgokat, amik már nem olyan fontosak nekem. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor az ember körül már kezd túl nagy lenni a kavarodás, nekiáll összepakolni a cuccait és ezt-azt teljesen más helyre tesz mint ahol volt,aztán idővel kiderül, jó-e az úgy vagy tovább kell keresni a megfelelő helyet az adott dolog számára. Csak én most nem a szalvétagyűjteményemet meg a könyveimet pakolgatom, hanem a gondolataimat, érzéseimet, szokásaimat, kapcsolataimat. És furcsa mód ezt a nagytakarítást jobban élvezem, mint amiket házakban szokás csinálni. Pedig az fájdalommentes. Ez meg időnként szomorúsággal tölt el. Nem hiába mondta Gauthama Buddha, hogy a változás szenvedéssel jár. Rengeteg mindenre emlékszem, amiről egy éve még teljesen más volt a véleményem, vagy amihez más volt a hozzáállásom, mint ma. Utólag sem érzem baklövésnek az eddigi életem, csak mára néhány dolog idejét múlta számomra. Pl.szilárd meggyőződésem volt, hogy a szerelem a legfontosabb és ha az van akkor semmi más nem fontos egy kapcsolatban. Ma pedig megint "azon kaptam magam", hogy határozottan helyeselek ennek az ellenkezőjére, sőt még alá is támasztom. Az is igaz, hogy tavaly télen még erősen tiltakoztam az ellen, hogy engem az egyik baráti/haveri társaságomból bárki akár fikarcnyit is kihasználhat valaha. Mos meg mégis úgy érzem, volt aki megtette.
Ezek persze csak példák, és nincs is semmi baj, mert csodás emberek vesznek körül és az utóbbi években olyan útitársakra leltem ebben az életnek nevezett ralli bajnokságban, akiktől eszem ágában nincs megválni, vagy akiket szeretnék ismét közelebb tudni magamhoz. Mert erre is van ám példa. Nem is egy. Ott van pl. Sz., akivel idestova kb. hét éve ismerjük már egymást, de az egyetem alatt kissé eltávolodtunk. Most meg azon kaptuk magunkat, hogy egyszerre birkózunk a felnőtté válás hasonló lépcsőfokaival. És együtt jobb ezt megélni. Sokkal jobb. Hiszen van, támasz, kontroll, és nem utolsó sorban hasonló tapasztalat.
Akár el is lehetnék keseredve, hogy milyen nehéz most nekem ekkora belső változáson keresztül menni. De butaság lenne, hiszen örülhetek annak is, hogy egyáltalán felismertem miken kell változtatnom ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Sőt az is ajándék, hogy ezt most élem meg huszonegy évesen és nem tíz, húsz évvel később kezdem el tapogatni a személyes határaim hűlt helyét. Az is jó, hogy nem az életem alapjai változtak meg mint az Isten megtapasztalása, a saját magamhoz való hozzáállásom, a legjobb barátaimmal való kapcsolataim és ehhez hasonlók. Persze sajnálom, hogy a mostani szívem, lelkem, agyam, mindenem szerint sokszor és sokat hibáztam, mások, magam és a kapcsolataim ellen is egyaránt vétettem. De ezen már vajmi keveset tudok segíteni. Amit tehetek az az, hogy ezt kimondom. Elsősorban magamnak. És ahogy öt, tíz vagy egy éve tettem, úgy ma és holnap is igyekszem a tőlem telhető legjobb létezést megvalósítani. És ha ez most azzal jár, hogy bizonyos dolgok a felsőből az alsó, az alsóból az oldalsó vagy az oldalsóból a felső dobozba kerülnek a kis lényem tárolójában, akkor állok elébe. Jövő Réka még biztos ezerszer csap majd kisebb-nagyobb átrendezést, színezgeti és feliratozza a dobozokat meg ehhez hasonlók.
De egyenlőre úgy érzem, jó irányba haladok. Kíváncsi lennék mit mondanának, akik rég találkoztak velem! Hú, ezt le kéne tesztelni. Na, majd igyekszem.
Ó,de hát kihagytam az egyik legfontosabb dolgot. Tudn'illik próbálom úgy megélni ezt az alakulást, hogy ne vesszenek ki belőlem azok az apróságok, amik miatt csudajó Bedecs Rékának lenni!