"És akkor...kinyitom a kellékeskofferemet, és álruhát öltök: előkerül a turcsi orr, egy kis pirosító, a csinos kalap,a bájos cipő, és mindenekelőtt a zakó és a nyakkendő(mert a formaságokat sem szabad kihagyni)...és becsaplak...rászedlek...hazudok neked...
Te elfogadod a jelmezemet, szereted a jelmezemet, csodálod a jelmezemet...és ha jól csinálom, akkor talán...észre sem veszed, és azt hiszed, kapcsolatba léptél velem.
Egy szép napon én ráeszmélek, hogy kezdesz nekem hiányozni. Szeretném, hogy kapcsolatba lépj velem...tényleg énvelem.
...És leveszem az orromat, a pirosítót, a kalapot, a cipőt, a zakót és a nyakkendőt. És mindent belepakolok a kellékeskofferbe, s jó messzire eldugom a koffert, hogy ne legyen útban.
Most igen.
Most én vagyok.
Gyere velem.
Nézz rám.
Érints meg.
Szagolj meg.
Hallgass meg...
Én vagyok.
Tény és való, most sokan elutasítanak, és az is igaz, sokkal kevesebben szeretnek, de amikor téged itt talállak, téged, aki elfogadsz ilyennek, amilyen vagyok, az micsoda öröm...Képzeld csak el, micsoda öröm!
ELŐTTEM NE ÖLTS ÁLRUHÁT,
ÉN TEVELED SZERETNÉK LENNI!"
/Jorge Bucay: Levelek Claudiának/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése