Nemrég ért véget a meccs. Ghána-Uruguay. Előbbinek szurkoltam az idei foci vb-n. Mégpedig nagyon. Aki nyolc percnél többet töltött velem valaha, az nem gondolkodna sokat csapatválasztásom miértjén. A magamfajta szolidáris lélek könnyen válik egy szegény, harmadik világbeli, túlnyomóan színes bőrűek által lakott, sokáig apartheid rendszer által uralt ország futball válogatottjának drukkerévé.
Ghána és az ott élő emberek számára egyértelműen ez a sport és a belőle származó sokoldalú nyereség a kevés fejlődési lehetőség egyik legfontosabbja. Ez a csapat nagyon sokat tett azért, hogy egy nehéz helyzetben levő ország fiataljainak tanúságot tegyen az álmok beteljesüléséről, a hit erejéről, a létbizonytalanságból való kitörés lehetőségéről meg persze számos más dologról is, és aranyozta be a mosolyok és könnyek által teremtett intenzitással a felnőttek hétköznapjait is.
Sőt hiszem, hogy Ghána válogatottja ezen a világbajnokságon nem csak egy országért küzdött, nem is csak egy kontinensért küzdött, hanem minden olyan eszméért és emberért akik a szeretet naivsága által, sokszor a körülmények dacára, napról-napra energiát fektetnek a világban való jóság kiteljesítésére. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a többi válogatott nem ezt képviseli. De ez a csapat történelmi, gazdasági, társadalmi helyzete és nem utolsó sorban a játékosok mentalitása miatt iskolapéldája az előbb tett hangzatos kijelentések megvalósításának.
Rendkívül szimpatikus sőt tiszteletre méltó válogatott volt. De távolról sem csak a szolidaritás vitt rá a nekik való szurkolásra. Volt még egy igen fontos tényező. Szeretem a jó focit. És ennél is inkább a játékosat.(Tisztán emlékszem, hogy már öt évesen belopta magát a szívembe a brazil játékos foci, és egy középsős óvodás minden lelkesedésével néztem végig a meccseket.) Mi európaiak nem igen tudunk hasonlóan játszani, mert ez kultúra, vérmérséklet, fizikai adottságok meg efféle megváltoztathatatlan tényezők függvénye. Szóval Ghána nem csak hogy jó focit játszott, de olyat is, amilyet szeretek. Briliáns megoldásokat alkalmaztak, élményszerűen játszottak, ha csak fél percre is de minden áldott félidő előtt és után összeborultak beszélgetni, valamint imádkoztak mert tudják hol a helyük a teremtettségben. Ezeknek a elemeknek az együttes jelenléte ilyen szinten egy futball válogatottnál nem megszokott és számomra igen tiszteletreméltó és kicsit kilóg a résztvevők közül.
Nem ők a világ legjobb csapata. De szeretném, ha minden világsztárnak hozzájuk hasonló kisugárzása lenne. Nem gondolom, hogy szomorkodni kellene a kiesésük miatt, mert már az is óriási(és irreális) eredmény, hogy a nyolcaddöntőbe kerültek. Az utolsó pillanatig egytől-egyig csodás modern hősökként küzdöttek. Asamoah Gyan(a világ egyik legjobbja és kicsi lelkem nagy kedvence)óriási emberségről és sportemberségről tett tanúbizonyságot, mikor a hosszabbítás végén kihagyott tizenegyese után szembe mert nézni a kapuval, a kapussal a fél világgal valamint ami a legfontosabb önmagával is és csapatából(elsőként) vállalta a lövést a büntetőpárbajban(sikerrel). Sosem fogom elfelejteni, mert tanultam ettől a fiútól. Azt, hogy ha óriásit is hibázunk, a következő lehetőségnél meg kell próbálni kijavítani, ez pedig soha nem fog menni anélkül, hogy nemcsak másokkal de magunkkal is szembe nézzünk.
Ghána csapata és Asamoah Gyan örökre belopta magát a szívem csücskébe, és ugyan most szomorúsággal bújok nyári holdfényben, textil nélküli testtel, nagy zöld plüsskrokodilt ölelve az ágyba, de büszke vagyok erre a válogatottra.
Van, hogy egy próbánál elbuknak akiknek szurkolunk, de ettől még szeretjük őket.
Ha a könyvekben nem is, de bennem mindenképp történelmet írt Ghána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése