Van egy árnyalatnyi különbség a gyerek lét és a gyerekesség között. Előbbit csak gyerekek, utúbbit csak idősebbek képesek produkálni. A Rozmár azt mondja, nem érti ezt a „lázadok, hogy gyerek maradhassak” dolgot, hiszen minél jobban lázad valaki ellene, annál inkább belekerül a felnőttségbe. A Rozmár okos és túl sokszor van igaza. Azt hiszem most is. Valószínűleg jobb döntés elfogadni a felnőttséget és tudatosan élni, mint örökké kapálózni a 18+-as mocsárban hogy „hé, én gyerek vagyok”, miközben az összes láplakó a napok múlásával egyre jobban szánakozik rajtad.
Felnőttnek lenni nem büntetés, hanem lehetőség. Ha nem élünk vele, kispályán játszunk egy olyan játékot, amit nagyon érdemes. De a választás lehetősége mindenkinek a sajátja. És az elcseszett döntés is teljes értékű, következményekkel teli. A középszerűség biztonsága valóban megnyugtató. Szabad légvárakat emelni saját gonoszságunk miértjéről. Szabad belemerülni huszonévesen a ninilizmusba. Szabad felszínes életet választani a tartalmas helyett.
Ugyan nekem ez csak egy elhanyagolható alternatíva. Másnak viszont a választott életútja. Baromi sok energiát ölök bele, hogy elfogadjam. Hmm. Lassú folyamat. Igyekszem kitartani. Az idő jó barát. Mert még mindig ordít ebből a pár sorból a: „Hé, hogy lehetsz ilyen bolond! Ne csináld! Kiálts, és ott vagyok! „ meg a többi cseszegető, óvó, féltőn szerető felkiáltó mondat; de már halkabb, higgadtabb, beletörődőbb mint hónapokkal ezelőtt volt és egyre vékonyabb a fonal a lelkem és e sorok közt. (Legalábbis remélem.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése